A szombat reggel úgy kezdődött mint máskor. Ma reggel az égboltot szinte teljesen zárt felhőtakaró borította, így lehetett sejteni, hogy a mai nem a távrepülők napja lesz, de a növendékek kiképzését nem befolyásolja. Összesen öten voltunk növendékek és haladókból sem volt sok most. Oktató is csak egy volt, így összesen egy Góbét hoztunk ki a startra. Egyik növendék társam már a B vizsga befejezéséhez szükséges repüléseket kellett, hogy végezze. Másik növendéktársam is már úgy állt, hogy aznap már az első néhány egyedül repülés volt a feladata, ő elvileg következő nap már szintén megszerzi a B vizsgát.
Az ő repüléseikkel kezdődött a kiképzés, hogy minél hamarabb túl legyenek a vizsga megszerzésén. Különösebb érzelmi reakciót nem vettem észre rajtuk a nagy esemény kapcsán, de elmondásuk alapján azért volt bennük vizsgadrukk és szerettek volna minél előbb túl lenni a dolgon.
A többi három növendék, köztük én is, ez után kezdtük meg a repüléseinket. Nekem volt még hátra egy repülés a dugóhúzó gyakorlatokból és az I/10. feladatot kellett elkezdenem. A tematika szerint a dugóhúzót kellett volna először lerepülnöm, de praktikus okokból az I/10 feladatot vettük előre.
Az első köröm érzésem szerint kicsit rosszabbul sikerült, mert nem tudtam rendesen a feladatra koncentrálni. Igazából nem volt semmi különösebb probléma, alapvetően megoldottam a feladatot, a leszállás is egész korrekt volt, de valahogy nem voltam ott teljesen fejben. Ez abban csúcsosodott ki, hogy a végső egyenesben jóval 80 km/h alatti sebességnél nyitottam ki a féklapot, pedig ezt a hibát még soha sem követtem el eddig.
A második köröm nem éppen probléma mentesen kezdődött. Korábban is látszott, hogy a csörlőkezelő valahogy nem áll a helyzet magaslatán. Amikor én fogtam a szárnyvéget, szinte kirántotta a csörlő a kezemből. Nem is tudtam kísérni egyáltalán. Utána viszont annyira visszavették a gázt, hogy többször lehetett látni, hogy miután a gép elemelkedett 1-2 méterre, a csörlő kötél teljesen belazult. Na az én indulásom is valami ilyen volt. Erős rántás után nem volt semmi vonóerő. Mivel a bot előre nyomott helyzetben van az ágaskodást megelőzendő, a gép orra erősen lebillent. Én úgy éreztem, hogy mindjárt a földhöz fogunk csapódni és a csörlő elkezdi vonszolni az összetört és irányíthatatlan gépet a földön. Ösztönösen kaptam a kioldó felé, hogy egy esetleges nagyobb bajt megakadályozzak, de az oktató rám üvöltött, hogy hagyjam békén a kioldót, így nem oldottam bele. Szerencsére nem történt meg a baj, és elkezdtünk kapaszkodni felfelé. A repülés további része eseménymentesen telt el. Az oktató a repülés közben és után sokáig magyarázta, hogy mekkora hülyeséget akartam csinálni, de én abban a pillanatban a leoldást tartottam a legbiztonságosabb megoldásnak. Mentségemre legyen mondva, hogy soha nem éltem át hasonló szituációt és az eddigi kb. ötven csörlés közben ilyen helyzetet nem kellett még megoldanom. Lehet, hogy ha az ember átél pár hasonló szitut, akkor jobban tud már rá reagálni.
Mivel egymás után mindenki kettőt repült, így megint én voltam a soros. Bíztam benne, hogy most egy szebb csörlést sikerül bemutatnom, amivel feledtetem az előző bakimat. Hát nem így történt...
A csörlő úgy meghúzta a gépet, amilyet még soha nem éreztem ezelőtt. A párnák teljesen összelapultak mögöttem, szerintem éppen csak elértem lábbal a pedálokat. A brutális rántást követően szinte ugyan azt történt, mint előtte. A vonóerő megszűnt, a sebesség elkezdett csökkenni. Most viszont a kötél leakadt, tehát nem is volt várható, hogy elindulunk felfelé. Kérdeztem az oktatót, hogy ő oldott-e le, de azt mondta, hogy nem. Innéttől Ő vezetett én csak szemlélője voltam az eseményeknek. Mondjuk pár másodpercnek tűnt az egész. Mivel semmi magasság nem volt a sebesség gyűjtéséhez, kb. 1 méterről egyszerűen leestünk, de ezen kívül nem történt semmi baj.
Mivel ez a felszállás érthető okokból nem volt sikeres, így újból ülhettem a gépbe. A korábbi események ismeretében talán nem meglepő, ha kicsit idegesebb voltam, mint máskor. Most már csak azért szurkoltam, hogy a csörlőkezelőt és a mai napot ép bőrrel megússzam. A két majdnem repesemény után szerencsére végre valaki szólt a csörlő kezelőnek, hogy talán nem egészen így kellene ezt csinálni, mert hamar el fognak fogyni a kiképző gépek és a növendékek. Megfogadta a jó tanácsokat, így végre normális intenzitással indult meg a gép és végre sikerült egy rendes csörlést végigcsinálnom. Az iskolakör nem volt rosszabb vagy jobb mint a korábbiak. A leszállás is egész jól sikerült.
Ami mellett viszont nem tudok szó nélkül elmenni, az az (egyik) oktatóm. Tisztelem, becsülöm már csak a kora és az óriási repülési tapasztalata okán is, amilyen nekem soha sem lesz. Egyébként is mondhatom, hogy jóban vagyok vele. Viszont az oktatási módszerével nem tudok teljesen azonosulni.
Ami nem tetszik nekem:
- Gyakorlatilag csak azt sulykolja az emberbe, hogy mennyire rosszul csinál szinte mindent. Ezzel totálisan lerombolja az ember esetleg éledező önbizalmát, így az ember hitét veszti, hogy megtudja oldani a feladatokat. Gyakorlatilag mindig szapulja a növendékeket, nem igazán hallottam olyat, hogy valakit bármiért megdicsért volna.
- Ráadásul ezt a repülés során folyamatosan kapja a nyakába az ember, ami egyáltalán nem segít abban, hogy koncentrálni tudjon a végrehajtásra. Sokkal jobbnak tartanám, ha alapvetően csendben lenne az oktató és majd a leszállás után mondaná el, hogy mi volt a hiba.
- Rendszeresen belenyúl a vezetésbe, nem hagyja, hogy én ismerjem fel és korrigáljam a hibámat. Itt nem nagy óriási problémákra kell gondolni, csak kisebb irányeltérésre, szárny lógásra. Hogyan várja el, hogy önállóan vezessek, ha még mindig ő akarja kijavítani a hibáimat? Egyébként ez már csak azért is bosszantó és igazságtalan számomra, mert az esetek legnagyobb részében én is felismerem a hibát és el is kezdem korrigálni, de ő rendszeresen megelőz egy hirtelen kormánymozdulattal, úgymond helyreteszi a gépet (de miért nem hagyja, hogy én csináljam?). Persze ha én végeznék ilyen hirtelen kormánymozdulatokat, akkor meg az lenne a baj, hogy rángatom a botkormányt.
Én alapvetően egyetértek abban, hogy az oktató követelje meg a feladatok maximális szinten történő végrehajtását, de a fent részletezett módszer valahogy nem fekszik nekem. Ne ennyit a panaszkodásról.
Az utolsó feladatom a harmadik dugóhúzó gyakorlat volt. Most más oktatóval repültem, mint a múltkor, így minden részletében nem is teljesen úgy mutatta meg és mondta el a végrehajtás módját, mint a korábbi oktató. Azt hiszem, hogy a korábbi események rányomták a bélyegét erre a gyakorlatra is. Nem tudtam annyira koncentrálni a végrehajtásra, mint korábban. A magassági kormány hasrahúzásával együtt a csűrőt is kitérítettem, így nem volt olyan szép a dugó. A harmadik-negyedik gyakorlat azért már kezdett jó lenni. A felvételt nem teljesen úgy csináltuk, mint korábban, pedig azt úgy éreztem, hogy egész jó volt. A mostani oktatóm felvételkor a horizont felé emelte a gép orrát, hogy veszítsen a sebességből és visszanyerjen egy kis magasságot. Múlt héten, pedig úgy csináltam, hogy igyekeztem megtartani a vízszintes helyzetet és egyenes repülés közben elkoptatni a sebességet. Na mind egy. Alapvetően sikeres volt a feladat végrehajtása és ezen is túl vagyok.
Zárszóként annyit tudok írni, hogy nem tudom miért, de valahogy nem voltam toppon ezen a napon. Hét közben valahogy elmúlt az az érzés, amiről a múlt hétvégével kapcsolatban írtam. Olyan semmilyennek éreztem ezt a napot. Mondjuk úgy, hogy nem voltam kellően motivált. Eleve elég döcögős és lassú volt a kiképzés, mivel csak egy géppel és egy oktatóval repültünk, ráadásul elég sok utaskör is volt, amikor akár fél órát vagy többet is kellett várni, hogy az utasok után mi kerüljünk megint sorra. A csörlés közbeni szituációk, az oktató "nemszeretem" módszere pedig tovább tetézte a nem túl jó hangulatomat. A lényeg, hogy túl vagyok az I/9 feladaton, az I/10-ből pedig lerepültem hármat. Ha jól számolom, még négy felszállást kell végeznem oktatóval és az ötödikben már egyedül repülök! Ha minden jól jön össze, erre a jövő hét végén fog sor kerülni.
