Elöljáróban gyorsan leírom a lényeget: EGYEDÜL REPÜLTEM!!! :-)))

A részletesebb sztori most jön. Szóval szombaton reggel hál' istennek nem volt semmi időjárási anomália (szakadó eső, meg ilyenek), így gyorsan összepakoltam és irány a reptér. A szokásos dolgokat nem ismételném, a lényeg, hogy rajtam kívül még egy srác volt, aki az egyedül repülés előtt állt. Az oktatóval úgy beszéltük meg, hogy először a légtér ellenőrzőt csináljuk meg mindketten, aztán az iskolaköröket. Igen, nem úsztam meg ezt sem, hiába repültem le múlt hét végén a 2 db I/11-et csörlésből. Sajnos egy napon kell ezeket megcsinálni az egyedül repült körrel. A dugózás már nem volt újdonság, a bevitel ment is flottul, a kivételen azért még van mit csiszolni, de alapvetően megoldottam a feladatot. Nem kellett ismételnem. Amikor ezen túl voltam, már csak a két ellenőrző iskolakör volt hátra. Először a másik srác repülte le ezeket, aztán jöttem én. Kb. mindent úgy csináltam, mint máskor. Nem volt minden tökéletes, de durva hibát nem vétettem, tehát ezt is elfogadta az oktató. A sorrend továbbra is megmaradt, először a növendék társam ment el az első egyedüli körére. Végül a hátsó ülésre nem került súly, mert nem sikerült normálisan rögzíteni, így inkább bele sem tették a gépbe. Azt hiszem a második körét, elég csúnyán fejezte be, mert annyira rövid lett, hogy ilyet még nem is láttam ezen a reptéren. A srác még a küszöbjelig sem gurult el! A leszállójel meg fényévekre volt attól, ahol megállt. Kapott is érte némi fejmosást, de szerencsére nagyobb baj nem történt. Amikor kérdeztük, hogy sikerült ennyire rövidre szállnia, azt a magyarázatot kaptuk, hogy a fájnel-en nagyon erős leáramlásba került és hiába csukta vissza a féklapot, az sem segített. A furcsa az volt, hogy kívülről úgy nézett ki, hogy a negyedik forduló után szinte azonnal féklapot nyitott és nem igazán látszott, hogy utána bármikor visszazárta volna. Na mind egy. Gondolom tanult az esetből a srác.

Egyébként korábban egy másik egyedül repülő kezdő növendékkel ennek pont az ellenkezője esett meg. Ő meg zárt féklapokkal, a leszállójelnél még vagy harminc méter magasan repülve átrongyolt az egész reptéren. Ott kicsit nagyobb volt a pánik, mert a srác alig tudott megállni és a földet érés is elég rázós lett. Azt mondta, hogy a végső egyenesen úgy érezte túl rövid lesz, ezért visszazárta a féklapot és azért nem nyitotta ki újból, mert hogy az oktatók úgy tanították, hogy a leszállás utolsó szakaszán már nem szabad a féklapon állítani. Mivel neki zárva volt, így úgy is hagyta. Szerintem arról feledkezett meg, hogy az előbbi intelem pontosan úgy szól, hogy a siklószög első megtörése után, ami kb. 5 méter magasan történik, már nem szabad a féklappal bűvészkedni.

De most jöjjön az én sztorim. Miután behoztuk a gépet a startra, elérkezett az én nagy pillanatom. Kászálódhattam befelé, és most nem ült mögém senki! Olyan gyorsan történtek az események, hogy szinte csak utólag tudtam rekonstruálni a történteket. Az oktató gyorsan elmondott még egy-két megszívlelendő tanácsot és figyelmeztetést. Hátra berakott egy rádiót, amin utasításokat tudott adni, ha valami nagy gebasz van. Azt mondta, hogy csak akkor fog beleszólni, ha muszáj, de akkor gondolkodás nélkül követnem kell az utasításait. Jöjjön a dekk! Az volt az érdekes, hogy tulajdonképpen nem izgultam jobban, mint amikor együtt készülődtünk a felszállásra. Egyszerűen nem is volt időm végig gondolni és átérezni a súlyát ennek a helyzetnek. Kötél megfeszült és már gurultam is. A csörlés gond nélkül lezajlott. Leoldás oké. Na most jött az, amit a srácok mondtak, akik már előttem egyedül repültek. (Egyébként ebben az évfolyamban én voltam a negyedik egyedül repülő, de igazából a harmadik helyen osztozkodom azzal a sráccal, aki szintén aznap repülte az első körét egyedül) Hiába volt orra trimmelve a Góbé, az istennek sem akart gyorsabban menni mint 60. Persze igyekeztem jobban nyomni a botot, hogy ne fogyjon el a sebesség, de tény, hogy két személlyel másképp viselkedett. Lerepültem az iskolakört aztán jött a leszállás. Sikerült jól gazdálkodnom a magasságommal, így egész jól sikerült a manőver. Gyorsan kiszálltam a fülkéből, fogadtam a srácok és a jelen lévő oktatók gratulációit, de még mielőtt túl sokáig fürödhettem volna a dicsfényben, ülhettem be újból a fülkébe. Kezdődött a második kör. Most is minden simán ment, habár a hosszú falon volt egy pillanat, amikor annyira lecsökkent a sebességem, hogy már ott billegtem az átesés határán. Nem volt semmi gond, kicsit lenyomtam a gép orrát, és repültem tovább. Azt hiszem, hogy legközelebb fullra orra fogom trimmelni a gépet, mert így egy személlyel harcolnom kell vele, hogy ne lassuljon 70 alá a sebesség.

Na a leszállás már nem volt teljesen probléma mentes. Éppen előttem szált le egy Fóka és pont ott tanyázott a leszálló jel mellett, ahová én szerettem volna lepottyantani a madaramat. Az gyorsan tudatosult bennem, hogy elő kell vennem a B-tervet és a fehér géptől balra kell kinéznem valami jelet, amit megcélozhatok. Azért a B-terv előkészítése nem ment olyan gyorsan, és én közben másodpercenként 20 méterrel közeledtem a leszálló jel vonalához, miközben még nem sikerült elhatároznom magam és kinyitnom a féklapot. Amikor idáig jutottam a helyzet elemzésében újabb bonyodalom támadt. A Fókát szorgos kezek elkezdték elvinni az útból. Újratervezés! Akkor még is inkább a leszállójel mellé kellene megpróbálni letenni a Góbét, had örüljenek az oktatók, hogy milyen ügyes vagyok. A gond az volt, hogy mire idáig jutottam a tervezgetésben, a leszállójel már vészesen közel volt. Gyorsan kirántottam a féklapot és mint a héja csaptam le a reptérre, de már késő volt. Mondanom sem kell, elég messziről kellett visszatolni a gépet. :-) Mivel meredek pályán közelítettem a talaj felé, nagyobb sebesség maradt a gépben, mint amivel egy kezdő meg tud birkózni. Annak rendje és módja szerint el is pattantam, de mentségemre legyen mondva, hogy az elpattanás után visszacsuktam a féklapot, ahogy az oktatóimtól tanultam.

Szóval így történt, amikor először sikerült egyedül megszelídítenem a Góbét. Akkor hirtelen az ember szinte fel sem fogja, hogy mi történt, de kis idő múlva, amikor leülepedtek az élmények, nagy örömöt éreztem és mondanom sem kell, hogy egész nap vigyorogtam, amikor átfutott az agyamon, hogy EGYEDÜL REPÜLTEM! Úgy érzem, hogy számomra egy új fejezet kezdődött el a repülésben. Amikor arra gondolok, hogy sok növendék társam akikkel együtt kezdtem el a tanfolyamot, még csak az I/4 feladatok taposó malmát hajtja, szinte elborzadok a gondolattól, hogy mi lenne, ha még én is csak ott járnék a kiképzésben. Nagyon örülök, hogy viszonylag gyorsan sikerült eljutnom idáig és kézzel fogható közelségbe került az igazi repülés, amikor kötöttségek nélkül szelhetem az ég kék óceánján (húú, ez eléggé dagályos lett, de sebaj). Remélhetőleg következő hétvégén le tudom repülni a maradék három körömet, és immáron friss B vizsgámat lobogtatva írhatom a következő postot.