Pilóta leszek!

Nem is tudom, hogy hol kezdjem a mai napról szóló posztot. A lényeg a címből látszik: megvan a C vizsgám!!!!!!! :-)) A hozzá vezető események alább olvashatók.

Szóval egy hétvége kihagyása után ma mentem ki a reptérre újból. Igazából nem számítottam semmire és nem is úgy indultam el, hogy ma valami nagyot fogok alkotni. Csak szerettem volna szívni egy kis repülőtér szagot, meg esetleg repülni egy kicsit, hogy ne essek ki teljesen a gyakorlatból.

Biciklivel szoktam kijárni a reptérre, amit csak azért említek, mert ez a tény most kicsit megkeverte a reggeli utat, ugyanis kb. félúton defektet kaptam. Mivel eléggé ki szoktam számítani az időt, biztos voltam benne, hogy a sorakozóra már sehogyan sem fogok időben kiérni, ami azzal is járhat, hogy ma egyáltalán nem repülhetek. Két választásom volt: vagy tolom a bringát és kigyalogolok a reptérre, de akkor hazafelé végig tolhatom majd, vagy visszafordulok és vagy autóval vagy másik biciklivel újból megpróbálok eljutni a reptérre. Az utóbbi mellett döntöttem. Amíg haza felé toltam a cangát azon járt az eszem, hogy az égiek nem akarják, hogy én ma repüljek. A kérdés az, hogy ha mégis kimegyek a reptérre, akkor megjutalmaznak az állhatatosságomért, vagy megbüntetnek a makacsságomért? :-)) Végül fél óra késéssel, de ott voltam a szép zöld gyepen. Igazából nem késtem le semmiről, mert olyan kevesen voltunk, hogy a kipakolás, start berendezés, stb. sem történt meg teljesen, így egy kicsit még ezekben is tudtam segíteni.

Mivel összesen 5 növendék volt csak velem együtt, nem volt igazán sok repülési feladat. Az egyik srác már a B vizsga előtt állt, így először ő zavarta le a köreit. Utána gratulálhattunk neki a vizsgához. Másik fiatal növendék társam az első egyedül repülésére gyúrt, szerencsére neki is összejött a dolog, így a helyi szokások alapján palacsintát is ehettünk. Az érdekesség, hogy a srác édesapja szintén növendék pilóta és ő is éppen ma jutott el odáig, hogy ha minden ellenőrző repülés sikerül neki, akkor elengedik egyedül. Ő kicsit nehezebben jutott el idáig, de nagyon drukkoltam neki, hogy végre elengedjék egyedül. Szerencsére így is lett, így a klub életében talán először, apa és fia egy napon lett egyedül repülő.

Nekem mára betervezték a C vizsga előtti oktatós termik ellenőrzőt és persze lehetőség szerint a vizsgáért is repülhettem. Az időjárás nem volt a legideálisabb, mert gomoly felhő képződés egyáltalán nem volt, így csak száraz termikek kialakulásában lehetett reménykedni. Szerencsére a reptér közelében elég sok olyan hely van, ahol ezekre lehet számítani, ha elég erős a besugárzás. Hál' istennek már az első felszállásból sikerült találni némi emelést, így kb. 15 percet viszonylag gond nélkül fenn tudtunk maradni. Aztán kiestem a termikből, de szerencsére találtunk egy másikat, így összességében 30 percet tudtunk fent maradni. A legnagyobb magasságunk 800 méter volt, innét azért elég sokáig lehet próbálkozni a termik fogással. Ennek a repülésnek nagyon örültem, mert így megvolt végre a II./5 feladatom. Most már tényleg csak rajtam múlt, hogy mikor lesz meg a C vizsgám. 

Volt egy kis szünet, mert utas repültetést végeztünk, de végre újból én ülhettem a gépbe, most már egyedül. Nagyon reméltem, hogy a korábbi emelésekből még maradt annyi, hogy meglegyen a negyed órám. A csörlés nem volt valami jó, mert elég hektikusan húzott a csörlős. Persze lehet, hogy én sem csináltam mindent jól, de a csörléssel egyébként nem szokott különösebb gondom lenni, de most nagyon egyenetlen volt a sebesség. Szerintem max. 350 méterre sikerült feljutnom. Kis utazás után elkezdtem körözgetni és szerencsére találtam is némi emelést. Nem volt túl profi a mutatvány, mert 400-450 méter fölé nem igazán emelkedtem soha, de szerencsére az idő nekem dolgozott. Annak is örültem, ha nem süllyedt a gép. Sajnos sikerült kikeverednem az emelési zónából és már a leszállást fontolgattam, amikor az utolsó pillanatban újból sikerült találnom egy feláramlást. Ezzel együtt már megvolt az időm, így már azt sem bántam, hogy utána -3 m/s-al süllyedt a gép. Besoroltam az iskolakörre és leszálltam. Baromira örültem persze, hiszen tényleg nem gondoltam, hogy a múltkori eredménytelen hét után ilyen gyorsan összejön a vizsga. Végül 17 percet sikerült repülnöm, így simán megvolt a feladat. Szóval így esett, hogy C vizsgásként sikerült zárni az üzemnapot, amire reggel nem mertem volna nagyobb összeggel fogadni. :-) Amit tanulságként leszűrtem, hogy nem kell mindenáron a felhőkre várni, lehet termiket találni kék ég alatt is és ilyen időben is lehet repülni akár fél órákat is.

Érdekes egy nap volt ez is. A reggeli malőr miatti késés, a kis létszám ellenére nagyon eredményes üzemnap volt számomra, és a többiek számára is. Az 5 növendékből végül lett ma két vizsgás és két egyedül repülő! Volt palacsintázás, a zárás után a büfében sörözés. Bánhatja aki nem jött ma ki. :-) 

Reméltem, hogy a héten meglesz a C, de már nem vagyok benne annyira biztos. :-(

Tegnap megvolt a termik bemutató oktatóval. Sikerült elég rossz körülmények között 37 percet repülnünk. Persze az oktató vezetett a kritikus helyzetekben én pedig átvettem, amikor már stabil emelésben voltunk. A leszállás után úgy éreztem, hogy ma simán lenyomom az ellenőrző repülést és aztán remélhetőleg meglesz a C-hez szükséges egyedüli negyed óra is. Hát nem egészen így történt....

A mai üzemnap elején a kezdők repülték az iskola köröket én pedig vártam, hogy mikor kezdenek látszani a termik képződés jelei és mikor szól az oktató, hogy üljek a gépbe és csináljuk meg az ellenőrző repülést. Végre elérkezett ez is. Felszállás után kb. az iskolakörön vezettem a gépet. Volt is néhány határozott lökés, de nem igazán tudtam velük mit kezdeni. Olyan nem volt, hogy folyamatos emelés lett volna pár másodpercig, amiből egyértelmű lett volna számomra, hogy ez a termik. A másik gond, hogy az oktató szerint nagyon sokat csúszkáltam, ami alapvető hiba. Mondanom sem kell, hogy semmit nem sikerült emelkednem, így pár perc után újból a földön voltunk. Az oktató szerint először a csúszás mentes fordulókat kellene megtanulnom, anélkül tök felesleges erőltetni a dolgot. Ebben biztos igaza is van, de a lelkivilágomnak egyáltalán nem esett jól ez a kritika. Azt tudtam, hogy nem repülök még olyan szépen mint a profik, de arra nem gondoltam eddig, hogy a repülő tudásom gyakorlatilag olyan szinten sincs, ami az egyedül repüléshez szükséges lenne. :-(

Ezek után lógó orral végeztem az üzem kiszolgálását a záró sorakozóig. Nem repültem többet. Mondjuk elég hamar beálltunk, mert az időjárás a teljesítmény repüléshez és az idő feladatokhoz nem volt ideális, a kezdők pedig lerepülték a köreiket.

Azóta kicsit átgondoltam a dolgokat. Az a tervem, hogy nem erőltetem még a C vizsgát és az az előtti oktatós ellenőrző repülést. Végül is, ha nem jön össze a héten, akkor sincs semmi. Valószínűleg ezen a héten már csak szombaton fogok tudni menni a reptérre. Megkérem az oktatót, hogy repülhessek még egyedül spirál gyakorlatokat, ha kell akkor 10-et is. Egyrészt igyekszem gyakorolni a csúszás mentes fordulózást, és ha az időjárás is engedi és jól jönnek össze a dolgok, akkor esetleg sikerül a gyakorlás közben elemelkednem és összejöhet a 15 perc. Amikor úgy érzem, hogy a fordulók is már jobban mennek és esetleg sikerülne is termiket fognom és fennmaradnom, az után fogom kérni, hogy repüljük le az ellenőrzőt.

Már elég régen nem írtam a blogba, habár nem is történt sok említésre méltó. Júliusban két hétvégét teljesen ki is hagytam egyéb elfoglaltság és az időjárás miatt. A 10 egyedüli körömet leküzdöttem és a mostani hétvégén megvolt az 5 db oktatós spirálgyakorlat és az egyedüliekből is megcsináltam négyet. Szóval haladok.

A száraz tényeken kívül amiről tudok még írni, hogy szombaton pilóta barátom, akivel kollégák is vagyunk elvitt a "nagyvas"-al vagyis az IS-el egy körre. Már régóta vártam arra, hogy végre egy hosszabbat is repüljek valakivel és ne csak 5-6 perceket töltsek egyszerre a levegőben. Természetesen vontatásból szálltunk fel kb. 650 méter magasba. Az időjárás nem volt valami fényes. Nagyon párás volt a levegő, a horizontot gyakorlatilag nem lehetett látni.

Szinte csak egy pár kilométer sugarú körben láttuk magunk alatt a talajt. A repülés számomra nagyon hosszú, kb. 2 és fél órás volt. Az érzések egész sorát tapasztaltam meg ez idő alatt. A repülés első része persze nagyon érdekes volt. Eleve olyan területek felett jártunk, amelyeket még soha sem láttam eddig felülről. A másik óriási élmény az volt, amikor elértük - az egyébként nem olyan magas - felhőalapot. A közvetlen felettünk elrohanó felhők látványa valami nagyon új és izgalmas dolog volt. Később amikor az ember már megszokja ezt a látványt és telik az idő, nem tud már elvonatkoztatni a kényelmetlenségektől. Kb. egy óra elteltével egyre jobban kezdett fájni az ülepem. Nem vittem magammal plusz párnát és a vékony szivacson egy idő után nem esett jól az ülés. Emiatt egyre többször próbáltam az ülőhelyzeten változtatni, hogy ne mindig ugyan ott törjön az ülés, de egy idő után már ez sem segített. A másik dolog, hogy a folyamatos spirálozás egy idő után már nem volt olyan mókás, főleg, hogy gyakorlatilag alig látszott valami a környezetből. Konkrétan nem voltam rosszul, de volt már jobb is a közérzetem. Ezen az állapoton sokat segített, amikor elkértem a gép vezetését, mert amikor én csináltam a spirálozást, meg vezetem a gépet, akkor sem a sajgó fenekem, sem a folyamatosan körbe forgó világ nem rombolta a közérzetemet. Ami még nagy élmény volt, hogy egy pilóta társunk - aki Pik-20-al repült - többször is megközelített minket és csinált pár látványos manővert, pl. egy szép leborítást.

Ezek a pillanatok nagyon tetszettek és kárpótoltak az összes kellemetlenségért. Az is jó volt, hogy tudtam kicsit gyakorolni a spirálozást, ez biztos, hogy hasznomra vált. Összességében nagy élmény volt a hosszú repülés, de tény, hogy még utasként is elég fárasztó dolog volt számomra. Persze ha lesz még ilyen lehetőség, nem fogok sokat gondolkozni, hogy éljek-e vele. :-)

A másik számomra emlékezetes dolog ma történt, amikor az egyedüli spirál gyakorlatokat csináltam. Ez is a repülés olyan új dimenzióit tárta fel, amit eddig nem tapasztaltam. Ami igazán tetszett ebben a feladatban, az volt, hogy már nem az unalomig ismételt iskolakörön kellett repülni, hanem egy kis ízelítőt kapott az ember a repülés szabadságából. Végre a saját belátásom szerint választhattam meg, hogy mikor merre fordulok, milyen irányba haladok és a többi. Sikerült némi gyenge emelésbe keverednem, így sikerült 8 percet repülnöm, ami az eddigi egyéni rekordom. :-)

Azt tisztán éreztem a feladat végrehajtása közben, hogy még mocsok sok gyakorlás és repült idő kell hozzá, hogy az ember valóban szépen, precízen tudjon repülni. Az utolsó körömben úgy éreztem, hogy a repülés végére tök szétestem. Kapkodtam, bénáztam, a sztenderd 90 fokos fordulókat is förtelmesen végeztem. Egyáltalán nem tudtam megfelelően koncentrálni. Még jó, hogy nem volt velem oktató, mert biztos kaptam volna a fejemre. Na ebből is látszik, hogy mennyire ott kell lenni fejben a repülés közben.

Megtörtént az elkerülhetetlen: megcsináltam a B vizsgát. :-)

Szombaton történt a dolog. Múlt hétvégén a rossz időjárás miatt egy kört sem tudtam repülni, így kicsit el is voltam kettyenve, mert szerettem volna már túl lenni az 5 egyedüli iskolakörön, de már két hét is eltelt azóta, hogy az első 2 kör megvolt és azóta meg semmi. Némileg tartottam tőle, hogy 2 hét kihagyás után hogy fog menni a dolog. Az első kör újból ellenőrző repülés volt oktatóval. Szerencsére nem felejtettem el mindent, így alapvetően vettem az akadályt. Ezután gyors egymásutánban lenyomtam a 3 maradék egyedüli kört. Szinte észre sem vettem és elmondhattam magamról, hogy egy újabb mérföldkövön vagyok túl. Aznap többet már nem repültem, de azt hiszem, nem volt okom szomorkodni emiatt, hiszen a lényeg, hogy megvan a vizsga! Az esti sorakozón megkaptam a magamét a hagyományos seggre verős szertartás során. Persze ennek is örültem, annak ellenére, hogy pár órán keresztül sajgott az ülepem. Este még volt szalonnasütés, eszem-iszom. Viszonylag későn értem haza, a minden szempontból sikeres nap után.

A vasárnapot eredetileg pihenéssel szerettem volna tölteni, de azért beállítottam az ébresztő órát, azzal a felkiáltással, hogy majd reggel eldöntöm, hogy maradok vagy megyek. Éjszaka nem aludtam valami mélyen. Kavarogtak az agyamban az előző nap élményei, képei. Mondhatni az egész éjszakát gondolatban a repülőtéren töltöttem. Ezek után persze egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne menjek ki a reptérre. Egyszerűen nem bírtam volna ki, hogy otthon maradjak, és közben az járjon a fejemben, hogy a többiek kint vannak a reptéren és zajlik az üzem. Úgy látszik kezd elhatalmasodni rajtam valami. :-) Vasárnapra baromi meleget jósoltok és ez be is jött. Elég kevesen jöttek ki a reptérre kezdők, és szakszósok egyaránt, így nem volt valami pörgős üzem. Persze a döglesztő meleg eleve lelassította az embereket. Oktatókból sem voltunk túlságosan eleresztve, így az egyik Góbét szinte teljesen kisajátíthattam. Elkezdtem a II./1 feladat lerepülését. Gyakorlatilag egymás után repültem hat iskolakört még a délelőtti kevésbé forró órákban, aztán megálltam a repülésekkel. Azt gondoltam, hogy majd késő délután, miután enyhül a forróság majd esetleg megyek még 1-2 kört.

Egyébként az aznapi csörlőkezelő nagy brutálisan húzott, így eddig még soha nem tapasztalt magasságú, 400 méteres csörléseim voltak. Igaz kicsit paráztam, mert a szokásos 80-90 km/h sebesség helyett 100-110 km/h-val rongyoltam felfelé, a Góbé meg recsegett-ropogott, de 3-4 "kilövés" után kezdtem megszokni a dolgot és már nem majréztam amiatt, hogy mindjárt szétszakad az egész szerkezet. Mondjuk a tetőponton a szép szabályos átvezetés, leoldás helyett minden esetben hatalmas csattanással lepattantam a kötélről, mert egyszerűen végig húzni kellett a botot mint a nyavalya, hogy ne gyorsuljak be, és a csörlős akkor sem vette el a gázt, amikor már gyakorlatilag vízszintesen siklott a gép. Ebből a magasságból jó nagy iskolaköröket lehetett repülni, szerencsére nem okozott ez különösebb problémát az iskolakör felépítésében és a leszállás kiszámításában. Az egyik kör különösen nagyra sikerült, mert a hosszú falon szinte végig olyan tartásban repültem, hogy a leszállójel vonalában még mindig 350 méteren voltam. A földet éréseim nem voltak minden esetben teljesen jól végrehajtva, de az oktatók szerint durva hibám nem volt csak csiszolni kell még a technikámat.

Később utasok is jöttek, meg a középfokosok is repültek párat, engem pedig beosztottak időmérőnek, így a nap további részében már nem repültem többet, de igazából nem is bántam, mert a Góbéban meg lehetett sülni már délelőtt 11 körül is, később pedig még melegebb volt. Szóval szépen elücsörögtem a napernyő alatt és vezettem az időmérő naplót. A hőséggel lassan mindenkinek tele lett a hócipője és az időjárás sem volt a legjobb a termikek kialakulása szempontjából, így elég hamar bezártuk a boltot. Irónikus módon a két utolsó csörlésből azért repültek még több mint 1 órát is, csak hogy fájjon a szíve a többieknek, akik egész nap próbáltak, de nem tudtak fennragadni.

Vasárnap újabb növendék társamnak volt meg az első egyedüli repülése, így szokás szerint palacsintát is ettünk. Ha jól számolom már 5 vagy 6 kezdő van túl ezen a felejthetetlen eseményen. Nekem következő alkalommal még lesz 4 kör a II./1 feladatból és aztán jönnek oktatóval a spirál gyakorlatok. Ha minden jól megy, lassan ott tartok, hogy repülhetem a negyed órát a C vizsgáért. 

 Elöljáróban gyorsan leírom a lényeget: EGYEDÜL REPÜLTEM!!! :-)))

A részletesebb sztori most jön. Szóval szombaton reggel hál' istennek nem volt semmi időjárási anomália (szakadó eső, meg ilyenek), így gyorsan összepakoltam és irány a reptér. A szokásos dolgokat nem ismételném, a lényeg, hogy rajtam kívül még egy srác volt, aki az egyedül repülés előtt állt. Az oktatóval úgy beszéltük meg, hogy először a légtér ellenőrzőt csináljuk meg mindketten, aztán az iskolaköröket. Igen, nem úsztam meg ezt sem, hiába repültem le múlt hét végén a 2 db I/11-et csörlésből. Sajnos egy napon kell ezeket megcsinálni az egyedül repült körrel. A dugózás már nem volt újdonság, a bevitel ment is flottul, a kivételen azért még van mit csiszolni, de alapvetően megoldottam a feladatot. Nem kellett ismételnem. Amikor ezen túl voltam, már csak a két ellenőrző iskolakör volt hátra. Először a másik srác repülte le ezeket, aztán jöttem én. Kb. mindent úgy csináltam, mint máskor. Nem volt minden tökéletes, de durva hibát nem vétettem, tehát ezt is elfogadta az oktató. A sorrend továbbra is megmaradt, először a növendék társam ment el az első egyedüli körére. Végül a hátsó ülésre nem került súly, mert nem sikerült normálisan rögzíteni, így inkább bele sem tették a gépbe. Azt hiszem a második körét, elég csúnyán fejezte be, mert annyira rövid lett, hogy ilyet még nem is láttam ezen a reptéren. A srác még a küszöbjelig sem gurult el! A leszállójel meg fényévekre volt attól, ahol megállt. Kapott is érte némi fejmosást, de szerencsére nagyobb baj nem történt. Amikor kérdeztük, hogy sikerült ennyire rövidre szállnia, azt a magyarázatot kaptuk, hogy a fájnel-en nagyon erős leáramlásba került és hiába csukta vissza a féklapot, az sem segített. A furcsa az volt, hogy kívülről úgy nézett ki, hogy a negyedik forduló után szinte azonnal féklapot nyitott és nem igazán látszott, hogy utána bármikor visszazárta volna. Na mind egy. Gondolom tanult az esetből a srác.

Egyébként korábban egy másik egyedül repülő kezdő növendékkel ennek pont az ellenkezője esett meg. Ő meg zárt féklapokkal, a leszállójelnél még vagy harminc méter magasan repülve átrongyolt az egész reptéren. Ott kicsit nagyobb volt a pánik, mert a srác alig tudott megállni és a földet érés is elég rázós lett. Azt mondta, hogy a végső egyenesen úgy érezte túl rövid lesz, ezért visszazárta a féklapot és azért nem nyitotta ki újból, mert hogy az oktatók úgy tanították, hogy a leszállás utolsó szakaszán már nem szabad a féklapon állítani. Mivel neki zárva volt, így úgy is hagyta. Szerintem arról feledkezett meg, hogy az előbbi intelem pontosan úgy szól, hogy a siklószög első megtörése után, ami kb. 5 méter magasan történik, már nem szabad a féklappal bűvészkedni.

De most jöjjön az én sztorim. Miután behoztuk a gépet a startra, elérkezett az én nagy pillanatom. Kászálódhattam befelé, és most nem ült mögém senki! Olyan gyorsan történtek az események, hogy szinte csak utólag tudtam rekonstruálni a történteket. Az oktató gyorsan elmondott még egy-két megszívlelendő tanácsot és figyelmeztetést. Hátra berakott egy rádiót, amin utasításokat tudott adni, ha valami nagy gebasz van. Azt mondta, hogy csak akkor fog beleszólni, ha muszáj, de akkor gondolkodás nélkül követnem kell az utasításait. Jöjjön a dekk! Az volt az érdekes, hogy tulajdonképpen nem izgultam jobban, mint amikor együtt készülődtünk a felszállásra. Egyszerűen nem is volt időm végig gondolni és átérezni a súlyát ennek a helyzetnek. Kötél megfeszült és már gurultam is. A csörlés gond nélkül lezajlott. Leoldás oké. Na most jött az, amit a srácok mondtak, akik már előttem egyedül repültek. (Egyébként ebben az évfolyamban én voltam a negyedik egyedül repülő, de igazából a harmadik helyen osztozkodom azzal a sráccal, aki szintén aznap repülte az első körét egyedül) Hiába volt orra trimmelve a Góbé, az istennek sem akart gyorsabban menni mint 60. Persze igyekeztem jobban nyomni a botot, hogy ne fogyjon el a sebesség, de tény, hogy két személlyel másképp viselkedett. Lerepültem az iskolakört aztán jött a leszállás. Sikerült jól gazdálkodnom a magasságommal, így egész jól sikerült a manőver. Gyorsan kiszálltam a fülkéből, fogadtam a srácok és a jelen lévő oktatók gratulációit, de még mielőtt túl sokáig fürödhettem volna a dicsfényben, ülhettem be újból a fülkébe. Kezdődött a második kör. Most is minden simán ment, habár a hosszú falon volt egy pillanat, amikor annyira lecsökkent a sebességem, hogy már ott billegtem az átesés határán. Nem volt semmi gond, kicsit lenyomtam a gép orrát, és repültem tovább. Azt hiszem, hogy legközelebb fullra orra fogom trimmelni a gépet, mert így egy személlyel harcolnom kell vele, hogy ne lassuljon 70 alá a sebesség.

Na a leszállás már nem volt teljesen probléma mentes. Éppen előttem szált le egy Fóka és pont ott tanyázott a leszálló jel mellett, ahová én szerettem volna lepottyantani a madaramat. Az gyorsan tudatosult bennem, hogy elő kell vennem a B-tervet és a fehér géptől balra kell kinéznem valami jelet, amit megcélozhatok. Azért a B-terv előkészítése nem ment olyan gyorsan, és én közben másodpercenként 20 méterrel közeledtem a leszálló jel vonalához, miközben még nem sikerült elhatároznom magam és kinyitnom a féklapot. Amikor idáig jutottam a helyzet elemzésében újabb bonyodalom támadt. A Fókát szorgos kezek elkezdték elvinni az útból. Újratervezés! Akkor még is inkább a leszállójel mellé kellene megpróbálni letenni a Góbét, had örüljenek az oktatók, hogy milyen ügyes vagyok. A gond az volt, hogy mire idáig jutottam a tervezgetésben, a leszállójel már vészesen közel volt. Gyorsan kirántottam a féklapot és mint a héja csaptam le a reptérre, de már késő volt. Mondanom sem kell, elég messziről kellett visszatolni a gépet. :-) Mivel meredek pályán közelítettem a talaj felé, nagyobb sebesség maradt a gépben, mint amivel egy kezdő meg tud birkózni. Annak rendje és módja szerint el is pattantam, de mentségemre legyen mondva, hogy az elpattanás után visszacsuktam a féklapot, ahogy az oktatóimtól tanultam.

Szóval így történt, amikor először sikerült egyedül megszelídítenem a Góbét. Akkor hirtelen az ember szinte fel sem fogja, hogy mi történt, de kis idő múlva, amikor leülepedtek az élmények, nagy örömöt éreztem és mondanom sem kell, hogy egész nap vigyorogtam, amikor átfutott az agyamon, hogy EGYEDÜL REPÜLTEM! Úgy érzem, hogy számomra egy új fejezet kezdődött el a repülésben. Amikor arra gondolok, hogy sok növendék társam akikkel együtt kezdtem el a tanfolyamot, még csak az I/4 feladatok taposó malmát hajtja, szinte elborzadok a gondolattól, hogy mi lenne, ha még én is csak ott járnék a kiképzésben. Nagyon örülök, hogy viszonylag gyorsan sikerült eljutnom idáig és kézzel fogható közelségbe került az igazi repülés, amikor kötöttségek nélkül szelhetem az ég kék óceánján (húú, ez eléggé dagályos lett, de sebaj). Remélhetőleg következő hétvégén le tudom repülni a maradék három körömet, és immáron friss B vizsgámat lobogtatva írhatom a következő postot.

Ez egy rövid poszt lesz, de a hétvégi repülésről sem tudok sokat írni. A lényeg: sajnos még mindig nem vagyok egyedül repülő.

Szombaton elvileg már csak a 3 db ellenőrző repülésemnek kellett meglennie, hogy elengedjenek egyedül. Az első kettő csörlésből ment, így ezeket hamar lenyomtam különösebb gond nélkül. A szokásos kisebb hibák most is voltak, de az oktató azt mondta, hogy alapvetően rendben van a dolog. A harmadik ellenőrzőt vontatásból kellett volna megcsinálnom, viszont olyan kevesen voltunk (és az időjárás sem volt túl kedvező), hogy a vontató gépet ki sem hozták a hangárból az 1 db vontatás kedvéért.

Az időjárás egyre szelesebb és dobálósabb lett, így már délelőtt 11-re bepakoltunk a hangárba. Összesen 12 db csörlés volt egész nap! Szóval ebédre otthon voltam.

Vasárnap szinte egész nap esett az eső. Ki sem mentem a reptérre, mert biztos voltam benne, hogy nem lesz üzemnap.

Hát így állok most. Elvileg 1 db ellenőrzőt kellene még repülnöm, de nem csodálkoznék, ha az egyedül repülés előtt még 1-2 iskolakört repülnöm kellene oktatóval. Ezt sem bánnám, ha már végre elkezdhetném a vizsgakörök repülését egyedül! Bízok benne, hogy a mostani hétvégén végre összejön ez is, habár a meteorológia péntekre újból hidegfrontot jósol és szombatra-vasárnapra szeles időt. 8-( Ha nem fog esni az eső, akkor szombaton kimegyek a reptérre és meglátjuk mi lesz.

Úgy döntöttem, hogy ma is kimegyek a reptérre, hogy haladjak a kiképzéssel. Abból indultam ki, hogy ma lerepülöm az ellenőrző repüléseket és akkor hétvégén akár a B vizsga is meglehet. Kicsit elszámítottam magam, mert az oktatóm elmagyarázta, hogy az ellenőrző repülés és a vizsgakörök között nem telhet el túl sok idő, így ha a hétvégén valamilyen okból nem tudok repülni, akkor következő alkalommal megint repülhetem az ellenőrzőket. Szóval azt javasolta, hogy ne erőltessük a dolgot, ha a héten megkapom a tanuló szakszót, akkor a hétvégén lerepülöm az ellenőrzőket és utána ha minden jól megy elengednek egyedül.

Mivel az ellenőrzők előtt már csak egy darab I/10 feladatom volt, így ez azt jelentette, hogy nem fogok ma túl sokat repülni. Így is történt. Az I/10 után repültem még egy gyakorló kört, aztán nekem mára be is fejeződött a repülés. Délelőtt elég hamar lökésessé vált az idő, így a többi növendék sem repült valami sokat, viszont távrepülésre egyre alkalmasabbá vált az idő. Szinte az összes fehér gép felszállt és elég hosszú időket voltak távol. Sajnos nekem nem sikerült beülnöm egyik kétüléses gép hátsó ülésére sem, mint egyik-másik növendék társamnak, így én csak a földről nézhettem a magasban keringő gépeket. Az üzemnap elég hosszú volt. Kb. 7 órakor fejeztük be a bepakolást. Összesen két felszállásom volt és 10 percet repültem ma. Nem valami nagy eredmény, de ilyennek is kell lenni. Remélem, hogy kárpótlásul minden jól összejön majd a hétvégén és a következő postomban írhatók arról, hogy milyen volt az első iskolakör egyedül.

A szombat reggel úgy kezdődött mint máskor. Ma reggel az égboltot szinte teljesen zárt felhőtakaró borította, így lehetett sejteni, hogy a mai nem a távrepülők napja lesz, de a növendékek kiképzését nem befolyásolja. Összesen öten voltunk növendékek és haladókból sem volt sok most. Oktató is csak egy volt, így összesen egy Góbét hoztunk ki a startra. Egyik növendék társam már a B vizsga befejezéséhez szükséges repüléseket kellett, hogy végezze. Másik növendéktársam is már úgy állt, hogy aznap már az első néhány egyedül repülés volt a feladata, ő elvileg következő nap már szintén megszerzi a B vizsgát.

Az ő repüléseikkel kezdődött a kiképzés, hogy minél hamarabb túl legyenek a vizsga megszerzésén. Különösebb érzelmi reakciót nem vettem észre rajtuk a nagy esemény kapcsán, de elmondásuk alapján azért volt bennük vizsgadrukk és szerettek volna minél előbb túl lenni a dolgon.

A többi három növendék, köztük én is, ez után kezdtük meg a repüléseinket. Nekem volt még hátra egy repülés a dugóhúzó gyakorlatokból és az I/10. feladatot kellett elkezdenem. A tematika szerint a dugóhúzót kellett volna először lerepülnöm, de praktikus okokból az I/10 feladatot vettük előre.

Az első köröm érzésem szerint kicsit rosszabbul sikerült, mert nem tudtam rendesen a feladatra koncentrálni. Igazából nem volt semmi különösebb probléma, alapvetően megoldottam a feladatot, a leszállás is egész korrekt volt, de valahogy nem voltam ott teljesen fejben. Ez abban csúcsosodott ki, hogy a végső egyenesben jóval 80 km/h alatti sebességnél nyitottam ki a féklapot, pedig ezt a hibát még soha sem követtem el eddig.

A második köröm nem éppen probléma mentesen kezdődött. Korábban is látszott, hogy a csörlőkezelő valahogy nem áll a helyzet magaslatán. Amikor én fogtam a szárnyvéget, szinte kirántotta a csörlő a kezemből. Nem is tudtam kísérni egyáltalán. Utána viszont annyira visszavették a gázt, hogy többször lehetett látni, hogy miután a gép elemelkedett 1-2 méterre, a csörlő kötél teljesen belazult. Na az én indulásom is valami ilyen volt. Erős rántás után nem volt semmi vonóerő. Mivel a bot előre nyomott helyzetben van az ágaskodást megelőzendő, a gép orra erősen lebillent. Én úgy éreztem, hogy mindjárt a földhöz fogunk csapódni és a csörlő elkezdi vonszolni az összetört és irányíthatatlan gépet a földön. Ösztönösen kaptam a kioldó felé, hogy egy esetleges nagyobb bajt megakadályozzak, de az oktató rám üvöltött, hogy hagyjam békén a kioldót, így nem oldottam bele. Szerencsére nem történt meg a baj, és elkezdtünk kapaszkodni felfelé. A repülés további része eseménymentesen telt el. Az oktató a repülés közben és után sokáig magyarázta, hogy mekkora hülyeséget akartam csinálni, de én abban a pillanatban a leoldást tartottam a legbiztonságosabb megoldásnak. Mentségemre legyen mondva, hogy soha nem éltem át hasonló szituációt és az eddigi kb. ötven csörlés közben ilyen helyzetet nem kellett még megoldanom. Lehet, hogy ha az ember átél pár hasonló szitut, akkor jobban tud már rá reagálni.

Mivel egymás után mindenki kettőt repült, így megint én voltam a soros. Bíztam benne, hogy most egy szebb csörlést sikerül bemutatnom, amivel feledtetem az előző bakimat. Hát nem így történt...

A csörlő úgy meghúzta a gépet, amilyet még soha nem éreztem ezelőtt. A párnák teljesen összelapultak mögöttem, szerintem éppen csak elértem lábbal a pedálokat. A brutális rántást követően szinte ugyan azt történt, mint előtte. A vonóerő megszűnt, a sebesség elkezdett csökkenni. Most viszont a kötél leakadt, tehát nem is volt várható, hogy elindulunk felfelé. Kérdeztem az oktatót, hogy ő oldott-e le, de azt mondta, hogy nem. Innéttől Ő vezetett én csak szemlélője voltam az eseményeknek. Mondjuk pár másodpercnek tűnt az egész. Mivel semmi magasság nem volt a sebesség gyűjtéséhez, kb. 1 méterről egyszerűen leestünk, de ezen kívül nem történt semmi baj.

Mivel ez a felszállás érthető okokból nem volt sikeres, így újból ülhettem a gépbe. A korábbi események ismeretében talán nem meglepő, ha kicsit idegesebb voltam, mint máskor. Most már csak azért szurkoltam, hogy a csörlőkezelőt és a mai napot ép bőrrel megússzam. A két majdnem repesemény után szerencsére végre valaki szólt a csörlő kezelőnek, hogy talán nem egészen így kellene ezt csinálni, mert hamar el fognak fogyni a kiképző gépek és a növendékek. Megfogadta a jó tanácsokat, így végre normális intenzitással indult meg a gép és végre sikerült egy rendes csörlést végigcsinálnom. Az iskolakör nem volt rosszabb vagy jobb mint a korábbiak. A leszállás is egész jól sikerült. 

Ami mellett viszont nem tudok szó nélkül elmenni, az az (egyik) oktatóm. Tisztelem, becsülöm már csak a kora és az óriási repülési tapasztalata okán is, amilyen nekem soha sem lesz. Egyébként is mondhatom, hogy jóban vagyok vele. Viszont az oktatási módszerével nem tudok teljesen azonosulni.

Ami nem tetszik nekem:

- Gyakorlatilag csak azt sulykolja az emberbe, hogy mennyire rosszul csinál szinte mindent. Ezzel totálisan lerombolja az ember esetleg éledező önbizalmát, így az ember hitét veszti, hogy megtudja oldani a feladatokat. Gyakorlatilag mindig szapulja a növendékeket, nem igazán hallottam olyat, hogy valakit bármiért megdicsért volna.

- Ráadásul ezt a repülés során folyamatosan kapja a nyakába az ember, ami egyáltalán nem segít abban, hogy koncentrálni tudjon a végrehajtásra. Sokkal jobbnak tartanám, ha alapvetően csendben lenne az oktató és majd a leszállás után mondaná el, hogy mi volt a hiba.

- Rendszeresen belenyúl a vezetésbe, nem hagyja, hogy én ismerjem fel és korrigáljam a hibámat. Itt nem nagy óriási problémákra kell gondolni, csak kisebb irányeltérésre, szárny lógásra. Hogyan várja el, hogy önállóan vezessek, ha még mindig ő akarja kijavítani a hibáimat? Egyébként ez már csak azért is bosszantó és igazságtalan számomra, mert az esetek legnagyobb részében én is felismerem a hibát és el is kezdem korrigálni, de ő rendszeresen megelőz egy hirtelen kormánymozdulattal, úgymond helyreteszi a gépet (de miért nem hagyja, hogy én csináljam?). Persze ha én végeznék ilyen hirtelen kormánymozdulatokat, akkor meg az lenne a baj, hogy rángatom a botkormányt. 

Én alapvetően egyetértek abban, hogy az oktató követelje meg a feladatok maximális szinten történő végrehajtását, de a fent részletezett módszer valahogy nem fekszik nekem. Ne ennyit a panaszkodásról.

Az utolsó feladatom a harmadik dugóhúzó gyakorlat volt. Most más oktatóval repültem, mint a múltkor, így minden részletében nem is teljesen úgy mutatta meg és mondta el a végrehajtás módját, mint a korábbi oktató. Azt hiszem, hogy a korábbi események rányomták a bélyegét erre a gyakorlatra is. Nem tudtam annyira koncentrálni a végrehajtásra, mint korábban. A magassági kormány hasrahúzásával együtt a csűrőt is kitérítettem, így nem volt olyan szép a dugó. A harmadik-negyedik gyakorlat azért már kezdett jó lenni. A felvételt nem teljesen úgy csináltuk, mint korábban, pedig azt úgy éreztem, hogy egész jó volt. A mostani oktatóm felvételkor a horizont felé emelte a gép orrát, hogy veszítsen a sebességből és visszanyerjen egy kis magasságot. Múlt héten, pedig úgy csináltam, hogy igyekeztem megtartani a vízszintes helyzetet és egyenes repülés közben elkoptatni a sebességet. Na mind egy. Alapvetően sikeres volt a feladat végrehajtása és ezen is túl vagyok.

Zárszóként annyit tudok írni, hogy nem tudom miért, de valahogy nem voltam toppon ezen a napon. Hét közben valahogy elmúlt az az érzés, amiről a múlt hétvégével kapcsolatban írtam. Olyan semmilyennek éreztem ezt a napot. Mondjuk úgy, hogy nem voltam kellően motivált. Eleve elég döcögős és lassú volt a kiképzés, mivel csak egy géppel és egy oktatóval repültünk, ráadásul elég sok utaskör is volt, amikor akár fél órát vagy többet is kellett várni, hogy az utasok után mi kerüljünk megint sorra. A csörlés közbeni szituációk, az oktató "nemszeretem" módszere pedig tovább tetézte a nem túl jó hangulatomat. A lényeg, hogy túl vagyok az I/9 feladaton, az I/10-ből pedig lerepültem hármat. Ha jól számolom, még négy felszállást kell végeznem oktatóval és az ötödikben már egyedül repülök! Ha minden jól jön össze, erre a jövő hét végén fog sor kerülni.

Majdnem minden úgy történt mint terveztem. Múltkorról maradt még egy letakart műszerfalas repülésem amit elég gyorsan lenyomtam. Nem volt semmi különösebb probléma, így az oktató jónak értékelte a végrehajtást.

Ezután következett az a feladat, amit már nagyon vártam, a dugóhúzó gyakorlat. Hát jó sokat kellett rá várnom, mert délelőtt két másik növendéktársam felváltva repülte ugyan ezt a feladatot, de rám valahogy nem került sor, pedig be volt írva az aznapi kiképzési tervembe. Nem akartam rágni az oktató fülét, hogy "de mikor jövök már én". Türelmesen vártam, hogy csak szólnak már végre, hogy öltözködjek (t.i.: vegyem fel az ernyőt). Délután négy óra tájban már mindenki lerepült mindent, elfogytak az utasok is, a fehér gépek is visszajöttek, szóval nem volt mese, végre nekem kellett jönni. Rövidesen el is érkezett a perc, amikor szólt az oktató, hogy indulunk. Gyorsan felvettem egy ernyőt és bemásztam a gépbe. Elénk állt a vontató gép és elkezdődött az eddigi leghosszabb repülésem. A felszállásnál még az oktató vezetett, de amikor már volt némi magasságunk, mondta, hogy próbáljam követni a vontató gépet. Előtte persze elmondta, hogy kb. hogy is kell ezt csinálni. Próbáltam az instrukciói alapján vezetni a gépet, ami többé kevésbé sikerült is. Volt, amikor persze nem tudtam az ideális íven és magasságban tartanom a Góbét, de azért voltak időszakok, amikor egész jól ment a dolog. Mondanom sem kell, hogy az erős koncentráció miatt nem nagyon volt időm az alattunk elterülő tájat figyelni. Amikor néha kinéztem oldalra, azt sem tudtam, hogy hol vagyunk. :-) Eddig mindig csak a reptér körül nyomtuk az iskolaköröket, most meg tök más dolgokat láttam, amiket eddig még soha. Olyan 700-800 méteren lehettünk, amikor az oktató leoldotta a vontató kötelet. Mondta, hogy először megmutatja, hogy néz ki a dugóhúzó. Kb. voltak elképzeléseim, hogy milyen lesz a dolog, mert sokszor elképzeltem már előtte a szituációt, de a valóságban sokkal félelmetesebb volt. Amikor átfordult a gép, és szinte a hátán repült, hát az elsőre elég befosatós volt. Tök olyan érzésem volt, hogy mindjárt kizuhanok a gépből a plexin keresztül. Valami artikulálatlan hangok is előtörtek a torkomból. Amikor az oktató felvette a gép orrát, csak annyi futott át az agyamon, hogy " húúú bazmeg, ez meredek volt"! Az első csörlésnek volt kb. ilyen hatása, csak ez még annál is durvább volt. Utána csináltunk még egy-két lebillenést, ahol nem pörögtünk teljes fordulatot, csak talán egy felet. Miután az agyam megnyugodott, hogy ilyenkor mégsem esünk át a plexin, a végére már nem is volt olyan félelmetes a dolog. Csináltunk egy jó nagy iskolakört, mert még volt a magasságból, aztán leszálltunk. 

Mivel az oktató még a felszállás előtt mondta, hogy ma két kört megyünk, a vontató gép megint elénk állt, és rövidesen újból a levegőben voltunk. Most is vezethettem a gépet, és még jobban próbáltam koncentrálni és finom, de határozott mozdulatokkal már azelőtt korrigálni, mielőtt túlságosan nagy kitéréseket végzett volna a gépünk. Az oktató dicséretéből azt szűrtem le, hogy egész jól ment a dolog. Volt, ahol kicsit korrigált, de egész sokat tudtam vezetni önállóan a gépet. Azt mondta, hogy ahhoz képest, hogy másodszor csinálom életemben, egész jó volt. Újból elértük a szükséges magasságot. Az oktató leoldott, én rendeztem a sebességet. Most már nekem kellett bemutatnom a dugót. Meglassítottam a gépet 60 km/h sebességig és a tanultak szerint hasra húztam a botot és beléptem az oldalkormányt. Tök szépen leborult a gép és már pörögtünk is lefelé. Most már egyáltalán nem volt félelmetes, sőt kezdtem élvezni a dolgot. Ahogy felvettem a gép orrát és rendeztem a sebességet, újból lassítottam és most a másik irányba mutattam be a dugóhúzót. Most is teljesen jól sikerült megállítanom a forgást és felvennem a gépet. Nem követtem el azt a hibát, hogy túlhúzom a gépet, hanem szépen horizonton megfogtam és megvártam, amíg visszalassul. Most már nagyon élveztem a gyakorlatot és kérdeztem, hogy csinálhatom-e még, de az oktató azt mondta, hogy egyelőre legyen ennyi élég, mert már "csak" hatszáz méteren voltunk. Mondjuk szerintem simán belefért volna még legalább egy, de a parancs az parancs. Mivel magasságunk volt dögivel, most az előzőnél is nagyobb kört repültünk a leszállás előtt. Ilyen sokat még soha nem vezettem a Góbét egyszerre. Nagyon élveztem, hogy hosszú percekig utazhattunk a hosszú falon. A leszállás is egész jól sikerült, szóval teljes volt az örömöm.

Habár az első dugó tényleg félelmetes volt, (az emberben lévő állat félti a koszos irháját :-) ) a második körben már sajnáltam, hogy abba kellett hagyni a gyakorlást. Szerencsére a következő alkalomra maradt még egy felszállás ebből a feladatból. Remélem akkor lesz lehetőség esetleg többször is végrehajtani ezt a gyakorlatot.

Mondanom sem kell, hogy nagyon fel voltam dobva a záró sorakozón. Megint egy nagyon jó napot töltöttem a reptéren és a feladatokkal is haladtam, habár egyel kevesebbet repültem, mint ahogy terveztem, de igazából nem bántam olyan nagyon. Egyre jobban tetszik a repülőtér, a repülő üzem feeling-je. Van valami abból az érzésből, amit talán a katonaságban tapasztalhat meg az ember, amikor a bajtársaival együtt, egymást segítve, a civil életben nem megszokott feladatokat, tevékenységeket végez, és a nap végén jólesően elfáradva arra gondol, hogy sikerült helytállnia, jól megoldania a rá bízott feladatokat és egy csapat részeként egy mindenki számára eredményes kiképzési napon van túl. 

Egyébként jobban belegondolva, a civil életben, munkában sok esetben éppen az nincs meg, hogy az ember egy nagyobb csapat részeként tevékenykedjen, ahol mindenki tudja és fenntartások nélkül végzi a feladatát egy közös cél érdekében. Az én megfigyelésem az, hogy sajnos a való világban, még azok is, akiknek együtt, egy cél érdekében kellene dolgozniuk, inkább a saját érdekeiket szem előtt tartva, sokszor egymásnak keresztbe téve tevékenykednek. A bajtársi szellem egyáltalán nincs meg, még a kollégák között sem.

Május 28-án, szombat reggel szokás szerint megint begurultam a drótszamárral a hangár elé. Egész nagy társaság gyűlt már össze addig, de érdekes módon, most nem a kezdők voltak túlsúlyban, pedig jellemzően 10-12 újonc is meg szokott jelenni. Most viszont összesen 6-an voltunk. Mint mostanában oly' sokszor, most is déli felállásból repültünk, de most legalább egyből ott állítottuk fel a startot, nem menet közben kellett átköltözni.

Nekem erre a napra az I/7 csúsztatás gyakorlatból négy felszállást és az I/8 letakart műszerfallal történő repülésből egy felszállást tervezett be az oktató. Mivel az egyik növendék aznap már a dugóhúzó gyakorlatokat kellett volna hogy végezze, amire csak később került volna sor, így gyakorlatilag öten kezdtük el a repüléseket a két Góbéval. Úgy jött ki a lépés, hogy én repültem párban az egyik géppel, a másikon pedig hárman osztozkodtak.

Első körben az oktató megmutatta a csúsztatást, de igazából nem volt már teljesen újdonság nekem, mert korábban repültem olyan oktatóval, aki a leszállás előtt alkalmazta ezt a technikát. Nagyjából nekem is ment a dolog, de azért van még mit csiszolnom rajta. Alapvetően az az egyik hibám, hogy ösztönösen elkezdem húzni a botot, hogy ne olyan intenzíven süllyedjek, pedig itt ugye pont ez lenne a cél. Kicsit szomorkodtam miatta, hogy nem ment jobban a dolog, de az oktató megnyugtatott, hogy ez inkább csak bemutató, nem olyan nagy probléma, ha nem tanulom meg most azon nyomban 100%-osan a végrehajtást. A második körben nem is kellett csúsztatást végeznem, mert az oktató azt mondta, hogy inkább gyakoroljuk a normál iskolakört.

Mivel ketten repültünk felváltva egy géppel, nagyon gyorsan eljutottam a negyedik kör végére, és már jött is a következő feladat, a letakart műszerfallal történő repülés. Igazából nem aggódtam különösebben, mert sok esetben amúgy sincs időm a műszereket nézegetni meg sokszor meg is feledkezem róluk. A magasságot a csőrlés tetején szinte mindig elfelejtem ellenőrizni, a variót sem igazán figyelem repülés közben. Szóval nekem annyira nem hiányoznak. :-) Szóval lement ez a kör is, így aznapra megvolt az öt felszállásom és még csak 11 óra volt. 

A másik géppel repülőknek nem volt ilyen szerencséje, mert az oktatójuknak el kellett menni egy időre, meg utasrepültetés is volt, így nem haladtak olyan gyorsan. Később úgy hallottam, hogy csak 2-3 felszállást tudtak végezni. Én rövidesen el is jöttem a startról mert elhívtak, hogy segítsek a hangár körül a másnapi gyereknapi rendezvény előkészületeiben.

Szóval ez egy nagyon rövid, de eredményes nap volt számomra. Következő alkalomra maradt még egy letakart műszerfallal történő repülés, és aztán jönnek a dugóhúzó gyakorlatok! Már nagyon várom ezt a feladatot, mert végre valami merőben más jön, mint az iskolakör repülés. A vontatással együtt eleve sokkal hosszabb ideig tart a feladat és sokkal magasabban leszek, mint eddig bármikor. A vontatás is érdekesnek ígérkezik, remélem az oktató engedi majd kicsit vezetni közben a gépet. Na meg maga a dugóhúzó gyakorlása is biztosan nagy élmény lesz. Ráadásul ha ezen is túl leszek, már csak 6 felszállás marad a vizsgáig, amit már nagyon várok.

Szombat reggel megint szép számmal jelentünk meg, talán ennyi embert nem is láttam egyszerre a repülő téren. :-) Sejteni lehetett, hogy ma megint hosszú üzemnapnak nézünk elébe. Amíg kipakoltunk a hangárból, az oktatók elkészítették az oktatási tervet. Mivel már elég sokszor csináltuk a reggeli előkészületeket, szinte rutinosan végeztük a kipakolást, a start berendezését.

A mai napra nekem a kötélszakadás gyakorlatok voltak betervezve, ami öt felszállásból áll. A héten átolvastam az elméleti részt, hogy amennyire lehet felkészülten kezdjek a feladathoz. Különösebben nem izgultam, inkább csak azért volt bennem drukk, hogy mindent jól csináljak, és ne kelljen ismétlő repüléseket végeznem. Szerettem volna a mai nap letudni ezt a feladatot. A felszállás ugyan úgy indult, mint bármikor, de az ember tudta, hogy egyszer csak megszűnik a vonóerő és akkor gyorsan kell cselekedni és ráadásul jól. Az első gyakorlat elég furán alakult, ugyanis olyan magasra mentünk, hogy lepattantunk a kötélről (vagy az oktató oldott bele?). Az átnyomással nem volt különösebb gond, de a leoldásról kicsit lemaradtam, de nem volt túl vészes a hiba. Tudtam, hogy most két 180 fokos forduló után le kell szállni mint egy normál iskolakör végén, ami viszont nem volt valami fényes. Elpattantam rendesen, a féklapot elfelejtettem visszacsukni, így a második földet érés is elég "határozott" lett. Ennyire csúnyán szerintem még soha sem sikerült leszállnom.

A második felszállásnál egy középmagas "szakadás" volt. Most is sikerült megoldanom jól az előrenyomást, leoldást. A 180 fokos fordulóban volt némi bizonytalankodás, meg a sebességem is túl sok volt, de végül sikerült ráállni a leszálló irányra és a sebességet is rendeztem. A leszállást az oktató végezte, ami nagyon tetszett, mert a földtől kis magasságban, viszonylag nagy sebességgel jó sokat siklottunk és mivel nekem nem volt semmi dolgom, nyugodtan tudtam bámészkodni.

Délelőtt, főleg a Bükk felett erősen beindult a gomolyfelhő képződés. Dél körül már komoly magasságú zivatar felhő alakult ki a hegység felett, de a környező vidéken máshol is kezdtek nőni a "tornyok". A Bükk feletti felhő egyre nagyobb és szürkébb lett, aztán megdörrent az ég. A repülésvezető nem sokáig morfondírozott. Fő a biztonság alapon elrendelte az üzem megszakítását. Bevittük a gépeket a hangárba és a startfelszerelést is felpakoltuk a startkocsira. A kényszerű szünetet kihasználva a kezdő növendékek a tanuló repülőgép vezetői engedély megkéréséhez szükséges okmányokat adták le, aztán vártuk, hogy miként alakul az időjárás. A nagy zivatarfelhő nem igazán akart feloszlani, vagy arrébb húzódni, de egyelőre nem is jött a reptér irányába, így nem lehetett tudni, hogy el tudjuk-e kezdeni újból a repülést, vagy a mai napra véget ér az üzem? A bizonytalanság néhány növendék kedvét vette és inkább haza mentek. Az tény, hogy a legrosszabb a tétlen várakozás, pláne, ha az ember nem is tudja előre, hogy megéri-e a várakozni? Minden esetre azért a többség ottmaradt és bizakodott, hogy újból elkezdhetünk repülni, hiszen eddig még csak két kör ment le az ötből, ami nem túl sok.

Szerencsére azoknak lett igazuk, akiknek volt türelme ott maradni, mert három-négy óra körül újból kihozhattuk a hangárból a gépeket és felállítottuk a startot. Kicsit megcsappant létszámmal ugyan, de újból elkezdtük a repüléseket. Szinte biztos voltam benne, hogy egy magas és egy középmagas kötélszakadás után valószínű, hogy kell lenni egy alacsonynak is. Így is lett. A helyzetet szerencsére most is időben felismertem, átnyomtam a gép orrát és leoldottam. Mivel olyan alacsonyan voltunk, hogy a fűszálakat meg lehetett volna számolni a földön, időm sem volt a magasságot ellenőrizni, de egészen biztos voltam benne, hogy itt már nem lesz fordulózás, egyből le kell szállni. Szerencsére nem idegeskedtem el a dolgot, így amikor láttam, hogy még kicsi a sebesség enyhén előre nyomtam a gép orrát, hogy gyorsuljon és csak utána nyitottam a féklapot. Ez az oktatónak is tetszett, kaptam is egy dicséretet amiatt, hogy nem kapkodtam el a féklapnyitást, ami a kezdőknél állítólag elég gyakori hiba.

A hátralévő két felszállás során volt még egy középmagas és egy magas kötélszakadás, de ezek már nem okoztak meglepetést. Sikerült megfelelően reagálnom a szituációkra, így jó volt a feladat végrehajtás, habár a leszállások egyszerűen nem akartak rendesen összejönni, pedig korábban egész jól sikerült már letennem a gépet. Erre legközelebb sokkal jobban kell figyelnem majd.

Az ötödik repülés után nagyon boldognak éreztem magam. Sikerült megint egy nagy lépéssel közelebb kerülni a vizsgához és szerencsére jól ment a feladat végrehajtása! Ha csak egy picit is, de még is úgy éreztem, hogy már kezdek pilótává válni. Ettől az érzéstől az ember önbizalma is nő, ami szerintem egy egészséges szintig nem hátrány. Persze tudom, hogy sokat kell még fejlődnöm, hogy úgy repüljek mint a haladók, de úgy érzem, hogy már szinte kézzel fogható közelségbe került az a nap, amikor először fogok egyedül ülni a Góbéban a vontató kötél megfeszülésére várva.

Az elmúlt hétvége egy igazi daráló volt. Mindkét nap kimentem a reptérre és összesen kilenc felszállásom volt oktatóval. Szóval egy hétvégén a teljes alap kiképzés szinte ötödét megcsináltam!

Érdekes dolgot figyeltem meg egyébként magamon hét közben. Habár sokat gondoltam a repülésre, a hétvégi kiképzésre, de már elmúlt az az izgalommal és kissé talán félelemmel vegyes érzés, ami mondjuk két-három héttel ezelőtt mindig felkúszott a gerincemen, ha a hétvégi repülésekre gondoltam. Nem magától a repüléstől tartottam, hanem inkább a kudarctól féltem. Viszont most már valahogy elmúlt ez az érzés. Tudom, hogy még sok hibával repülök, hallgatok is eleget az oktatóktól, de tudom, hogy alapvetően képes vagyok már lerepülni egy iskolakört, így valahogy az önbizalmam is nagyobb, nem stresszelem magam, hogy húú mi lesz. Csinálom a dolgom abban a tudatban, hogy a gyakorlás előbb-utóbb meghozza az eredményét és rövidesen eljön a nap, amikor képes leszek egyedül repülni.

Szombaton reggel a sorakozón összesen öt kezdő jelent meg, a kollégám kicsit később ért ki, de vele együtt is csak hatan kezdtük el az üzemnapot. Kissé csodálkoztam ezen, mert a szombat eddig mindig elég húzós volt, mivel jellemzően kétszer ennyi újonc jött ki ezeken a napokon. Később kiderült, hogy részben mi ennek a kis létszámnak az oka.

Mivel kevesen voltunk, elég jól haladtunk. Délelőtt lerepült mindenki legalább négy kört. Én az I/4-eket gyűrtem szorgalmasan. Próbáltam a fordulókra figyelni, hogy szebben menjenek mint a múltkor. Eddig jellemzően az volt a hibám, hogy túl kevés oldalkormányt használtam, így most erre próbáltam koncentrálni. (Egyébként most már egyre inkább az az érzésem, hogy alapvetően az a bajom a fordulókkal, hogy a csűrő is nagyon sok, és nagyon intenzíven térítem ki a botkormányt, így persze oldalkormány is sok és gyorsan kell(ene). Ezen próbálok majd javítani a következő hétvégén.)

Az időjárás dél körül kezdett egyre turbulensebbé válni, így az oktatók azt javasolták, hogy ne erőltessük tovább a a kezdők kiképzését. Három fehér gép ugyan elindult, de egész nap fátyolfelhők takarták az eget és habár meleg volt, de a termikképződésnek nem igazán kedvezett ez az időjárás. Szerintem max. félórát tudtak fennmaradni a gépek, aztán egymás után visszatértek és el is pakoltuk őket, mert nem volt sok értelme újból felszállni velük. Közben a szél is egyre inkább kelet-délkelet irányúvá vált, így pont rossz volt a csörléshez is a szélirány. Rövid tanakodás után úgy döntöttek, hogy a maradék néhány csörléshez nem érdemes átállni a starttal, így inkább zártuk az üzemnapot.

Mivel szombaton úgy éreztem, hogy sikerült egy-két dologban valamit fejlődnöm, meg a múlt hétvégén összesen csak egyet tudtam repülni, arra gondoltam, hogy most érdemes lenne kimennem vasárnap is, hogy ne egy hét kihagyás után kelljen majd befejeznem az I/4 feladatot. Viszont a meteorológiai előrejelzések elég vegyes képet festettek a vasárnapról. Volt ahol reggeli esőt prognosztizáltak napközben pedig záporokat, így koránt sem volt biztos, hogy egyáltalán lesz üzemnap. Azért beállítottam az ébresztő órát reggel háromnegyed hétre.

Nem szívesen másztam, ki az ágyból, de valahogy sikerült erőt venni magamon. Kinéztem az ablakon. Az aszfalton még látszottak a hajnali eső nyomai, de a felhőzet már kezdett felszakadozni és nem úgy látszott, hogy rövidesen újból esni kezd. Szóval nem volt más hátra mint a mosakodás, öltözés, kaja készítés aztán irány a reptér. Nyolc óra előtt pár perccel értem oda és látszott, hogy ma sem leszünk sokan. Így is lett. Összesen négyen voltunk kezdők. Szerencsére jött három oktató, és az egyéb szolgálatokra is volt ember, így hamar elkezdtük a repüléseket.

Nekem már csak három kör maradt az I/4-ből, így betervezték az I/5-öt is, ami a váltakozó állásszögű repülés bemutatása és gyakorlása összesen két felszállás keretében. Próbáltam több odafigyeléssel és kevés hibával megcsinálni az I/4 iskola köröket. Persze nem sikerült mindig és minden jól, de a hibák mellet most már olyan is bekerült a képzési naplóba, hogy "végrehajtás jó". Valahogy nagy megkönnyebbülést és örömöt éreztem, amikor az utolsó I/4-et lerepültem. Nem azért, mert minden 100%-osan ment, de úgy éreztem, hogy végre átrágtam magam egy nagy kásahegyen és egyre közelebb vagyok a vizsgához és remélhetőleg az egyedül repüléshez.

A váltakozó állásszögű repülés nem volt különösebben izgalmas, hiszen valamilyen szinten ezt már megtapasztalta az ember az eddigi repülések alatt is. Az mondjuk érdekes érzés volt, amikor meredek süllyedésből, kb. 120 Km/h sebességnél fel kellett venni a gép orrát. Kicsit lehetett érezni a túlterhelést. Ez eddig még újdonság volt nekem. A két kör hamar lement és jóleső érzéssel töltött el, hogy a hétvégén sokat sikerült előre lépnem az kiképzési feladatok végrehajtásában. Nagyon nem bántam meg, hogy rászántam a vasárnap délelőttömet.

Mivel kevesen voltunk, gyakorlatilag délre mindenki lerepülte az aznapi tervét. Az időjárás nem volt igazán alkalmas a termik repülésre, mert a felhőzet egyre jobban kezdett összeállni, így a "profik" nem erőltették a dolgot. Néhány gyakorló kör lerepülése után úgy döntöttek, hogy aznapra "bezárjuk a boltot". Bepakoltunk a hangárba és két órakor már otthon is voltam.

Ha minden jól megy is nem kell pót leckéket vennem, már csak 20 felszállás van a vizsga előtt! A következő alkalommal már a kötélszakadás gyakorlat következik, remélem jól fog menni és nem kell ismételnem.

Szombaton szép napsütéses időre ébredtem, így minden feltétel adottnak látszott, hogy eredményes kiképzési napot tudjak majd magam mögött. Sajnos az időjárás keresztbe tett a várakozásaimnak.

Az üzemnap a megszokott módon indult, de a repülőtér vezető jelezte a reggeli eligazításon, hogy mindenki tegye rendbe az összes iratát (MOST!), mert a légi rendészet csekkeket osztogatott több sportrepülőtéren az utóbbi időben. Szóval először felmentünk az irodába és pótoltuk az esetleges hiányosságokat. Ezért a megszokottól később kezdtük el a kiképző repüléseket. Én a negyedik voltam a sorban. Mivel a múltkor sok gondom volt az iránytartással, így a repülés során szerettem volna különösen figyelni arra, hogy ne kalamoljak a botkormánnyal, ha nem muszáj.

A csörlés már viszonylag jól szokott menni. Az emelkedő szakasszal úgy éreztem, hogy nem is volt különösebb probléma, de a leoldásról kicsit lemaradtam. Valahogy nem koncentráltam rendesen az átnyomásra és a leoldásra. És a fordulókkal is most valahogy sokkal több gondom volt mint korábban, más oktatóval. Szóval elég szarul csináltam a dolgot, az oktató nem győzött szólni, hogy mit hogy kellene csinálnom, mert nagyon sokat bénáztam. Az egyenesekben viszont úgy érzem, hogy sikerült megcsinálni, amit terveztem. Csak akkor használtam a csűrőt amikor megbillent a gép, és az iránytartást csak az oldalkormány használatával igyekeztem megoldani. A leszállás egész jó lett volna, de elég magasan jöttünk be, és a féklapot későn nyitottam, így jó messziről kellett visszatolni a gépet.

Ez alkalommal éreztem azt, hogy tényleg sokat számít, hogy az ember kihagy egy hetet a repülések között. Kicsit idegesebb voltam az első felszállás előtt és alatt, és ez meg is látszott a teljesítményemen. Miután leszálltunk és elkönyveltem magamban, hogy ez nem volt a legszebb iskolaköröm, kicsit meg is nyugodtam és úgy éreztem, hogy a nap folyamán fogok tudni javítani néhány hibámon és az ötödik repülés valószínűleg sokkal jobb lesz majd, mint az első volt. Sajnos az égiek nem így akarták, mivel kelet felől egy masszív felhősáv látszott közeledni és a szélirány is egyre inkább keleti-délkeleti irányú lett. Mint az utóbbi üzemnapokon már megszokottá vált, most is át kellett költöztetnünk a startot, ami újabb időveszteséget okozott.

Éphogy elkezdődtek a startok az új felállásból, amikor a beúszó felhőkből elkezdett cseperegni az eső és a szél megint fordult, így újból költöztetni kellett a startot vissza a hangárok elé. Mivel az eső egyre jobban rákezdett és nem is látszott úgy, hogy hamar elvonul a felhőzet, a gépeket is bepakoltuk a hangárba. Mivel még nagyon korán volt (dél körül járt az idő), abban reménykedett mindenki, hogy rövidesen véget ér az eső és később délután megint elkezdődhetnek a repülések. Sajnos nem így történt. Az eső elég kitartó volt és habár volt egy időszak, amikor úgy látszott, hogy talán kijavul az idő, még sem így lett. Az eső ugyan elállt, de újból befelhősödött az égbolt, a szél is megerősödött. Lassan a növendékek is elkezdtek elszivárogni, habár elvileg nem volt vége az üzemnapnak, de nem úgy nézett ki, hogy rövid időn belül bármi javulás várható. Három óra körül megkérdeztem az oktatómat, hogy szerinte lesz-e még ma valami repülés? Mivel ő sem biztatott, elköszöntem és hazajöttem.

Vasárnap hajnaltól megint elkezdett esni az eső, pedig az előrejelzés nem mutatott csapadékot mára. Amikor reggel csörgött az ébresztő, kinéztem az ablakon, de a látottak csak azt erősítették meg, amit félálomban már úgy is hallottam: az eső kitartóan esett a teljesen elborult égboltból. Valahogy sejtettem, hogy ma elmarad az üzemnap, így inkább visszafeküdtem aludni.

Tehát összesen egy (1!) felszállásom volt egész hétvégén, ami nem is sikerült valami fényesen, habár úgy érzem, hogy volt amiben tudtam fejlődni. Jövő hétvégén ha az időjárás is engedi és közben nem gondolom meg magam, mindkét nap ki szeretnék menni repülni, részben hogy bepótoljam a most kimaradt felszállásokat, másrészt pedig azért, mert most úgy érzem, hogy ha sikerülne lenyomni a jövő hétvégén a maradék hét kört ami még az I/4-ből hátravan, az hasznosabb lenne, mint ha elapróznám, és a jövő hét utáni hétvégén megint egy hét kihagyás után kellene az utolsó két felszállást megcsinálnom.

Majd elfelejtettem. A héten megjött az orvosim! Szóval ez már nem lehet akadály, most már csak rajtam múlik, hogy tényleg pilóta legyek.

Ma folytatódtak az I/4-es feladat repülései. Nagy reményekkel vágtam neki a mai napnak, mert a héten elég sokat foglalkoztam fejben a repüléssel. Főleg a csörlés közbeni teendőket próbáltam átgondolni, hogy lehetőleg mindent jól csináljak majd, de egyéb olyan problémákat is igyekeztem végig gondolni, amikre emlékeztem a múltkori repülések idejéből, pl. hogy ne felejtsem jelenteni a kötél leakadást, és hasonló dolgok.

Szóval úgy indultam neki a mai napnak, hogy igyekszem mindenre odafigyelni és jól csinálni a dolgokat. A csörlés úgy érzem, hogy valóban elég jól ment, de sok dologban sajnos egy helyben toporgok. Még mindig problémát jelent az iránytartás, fordulók csúszásmentes kivitelezése, sebességtartás, stb. Szóval elég szenvedős volt a mai nap, mert nem igazán éreztem, hogy ötről hatra jutottam volna. Nem kenődtem el azért emiatt, mint az elején, de nagyon örülnék, ha jobban mennének már ezek az alapvető dolgok. Valaki írta korábban, hogy az I/4-ek alatt volt egy olyan pont, amikor úgy érezte, hogy soha sem fogja megtanulni rendesen vezetni a gépet. Na most én is valami ilyesmit érzek. Pedig próbáltam nagyon nyugodt, koncentrált állapotban vezetni, hogy ne csináljak felesleges kormánymozdulatokat, de nem igazán sikerült ehhez tartanom magam. Valahogy ösztönösen még mindig sokszor a csűrővel próbálom az iránytartást megoldani, pedig az oktató nagyon sokszor mondja, hogy csak az oldalkormányt használjam, de egyszerűen mindig a botot kezdem jobbra balra húzgálni. Talán az autó vagy bicikli vezetés közbeni beidegződés miatt van, hogy ösztönösen kézzel akarom mindig irányítani a gépet. Na erről kellene valahogy leszoktatnom magam. Másik gond, hogy fordulóban túlságosan óvatosan (meg lehet, hogy későn is) lépek az oldalkormányba, így mindig megcsúszik befelé a gép.

Azért bízok benne, hogy valamikor az I/4 végén már jobban fognak ezek menni, és nem kell pót repüléseket végeznem, hogy tovább engedjenek.

Mivel az időjárás elég változékony volt, így ma csak hármat tudtam repülni. A délelőtt egész jól kezdődött, elég hamar lezavartunk az első köröket, de aztán megfordult a szél, így át kellett települni a reptér másik végébe. Sajnos ez élég sok időveszteséget okozott. Később szokás szerint kezdett turbulenssé válni az idő, így a kezdők nem repültek tovább. Délután 4 óra körül a távolban már kezdtek zivatarfelhők kialakulni, aztán a reptéren is felerősödött és újból megfordult a szél, így jobbnak láttuk összepakolni a cuccot és betenni a hangárba a gépeket.

Röviden ennyi történt ma. Remélem következő alkalommal sikerül egy-két dologban valami fejlődést felmutatnom. Már nagyon nem bánnám.

Úgy terveztem, hogy a 3 napos hosszú hétvégén két alkalommal jó lenne kimenni repülni. Húsvét első napját családi körben töltöttem (meg a hosszúra nyúlt szombatot pihentem ki), de hétfőn már nem bírtam magammal és reggel 8-ra ott voltam a reptéren. Mindösszesen az egyik növendék társamat találtam ott, és útközben találkoztam a kollégámmal, akivel együtt kezdtük a tanfolyamot. Szóval összesen 3-an voltunk, ami elég sovány, pláne hogy senki nem volt, aki a szolgálatokat el tudta volna látni. Nagyon úgy nézett ki, hogy az aznapi repülésből nem lesz semmi, pedig az oktatóink azt mondták, hogy mindhárom napon lesz üzemnap.

Kis várakozás után befutott még két növendék társunk és 3 szakszós. Visítva ez a létszám már elég lett volna a repülő üzem beindításához, csak éppen oktatónk nem volt. Közben lassan 9 óra körül járt az idő és már éppen azon voltunk, hogy nem várunk tovább, ha nem sikerül kicsábítani egy oktatót. Beindult a telefonálgatás meg a találgatás, hogy kit lehetne rávenni, hogy húsvét másnapján kijöjjön oktatni. Hát nem volt sok sanszunk rá, hogy összejön a dolog, de a szerencse ránk mosolygott. Az egyik fiatal oktató srác kért pár perc türelmet, hogy átgondolja a dolgot, de végül kötélnek állt.

Gyorsan elkezdünk kitelepülni, hogy mire megérkezik már csak be kelljen ülnie a Góbé hátsó ülésére. Mikor megjött, gyorsan megbeszéltük, hogy kinek mit kell aznap repülnie, aztán belecsaptunk a lecsóba.

Elég foghíjas volt a szolgálat (az egyik szakszós srác volt a repvez., start ügyeletes és időmérő is egy személyben), de a hiányzó embereket lelkesedéssel pótoltuk. Egész pörgősen mentek a felszállások, így viszonylag hamar mind az öten letudtunk két felszállást. 

Kis tanakodás után aztán abban maradtunk az oktatóval, hogy még mindenki lerepüli a harmadik körét, aztán bezárunk, de végül (ha már lúd, legyen kövér alapon) lenyomta mindenkivel a megengedett öt kört. Ez úton is szeretném hálás köszönetünket kifejezni neki és a kiszolgálásunkat végző szakszós pilótáknak, amiért meghozták azt az áldozatot, hogy öt lelkes (vagy idióta) növendék kedvéért feláldozták a húsvéti pihenésüket. Azt hiszem ezeken a dolgokon keresztül ismerszik meg igazán az ember.

A repüléseimről annyit tudok elmondani, hogy alapvetően már mindent egyedül kellett csinálnom. Az I/3-ból volt még 2 felszállásom, az és elkezdtem az I/4-et, amiből hármat repültem. Az oktató persze folyamatosan mondta, hogy mit csinálok rosszul és én ez alapján próbáltam (több kevesebb sikerrel) korrigálni. Egyébként csak akkor nyúlt bele pár alkalommal, ha nagyon muszáj volt. Néhány dologban úgy vettem észre, hogy fejlődtem valamit. A csörlés tetején már elég jól érzem, hogy mikor kell átnyomni a gépet és oldani a kötelet. A fordulók megkezdése előtt sem mindig felejtek el kinézni a szárny irányába, hogy iránypontot keressek a kivételhez. Az egyenes repülések viszonylag jól mennek, a fordulóba való bevitel és megtartás is elég jól megy. A kivételnél eléggé kapkodok, így kicsit táncol a gép orra, amíg újra fel tudom venni az irányt és sebességet. Meg úgy általában kissé idegesen kezelem a kormányokat, de az oktató szerint nem vészes a dolog. A többiek szerint a leszállásaim sem voltak teljesen csapnivalóak, szóval úgy néz ki, hogy a végén még megtanulok vitorlázó gépet vezetni. :-)

A következő hétvégéken kell még repülnöm 12 db I/4-et. Remélem ez idő alatt sikerül olyan szintre fejlesztenem a tudásom, hogy majd elkezdhessem a következő repülési feladatot. Most azt a célt tűztem ki magamnak, hogy május-június folyamán eljussak a B vizsga teljesítéséig és az augusztusi repülő táborban megcsináljam a C vizsgát. Ha ez mind összejön, nagyon elégedett leszek magammal.

Húsvét előtti szombaton a reggeli sorakozón azzal az elhatározással hallgattam az eligazítást, hogy ma megpróbálok sokkal jobban a feladatra koncentrálni és nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam az idegesség akkor sem, ha nem fog minden úgy menni mint a karikacsapás.

Előzőleg egész héten treníroztam magam fejben (amiben sokat segítettek azok a hozzászólások, amiket a posztolók írtak) és próbáltam úgy tekinteni a repülésre, mint egy feladatra, amit legjobb tudásom szerint meg kell oldani. Százszor is lepörgettem a lelki szemeim előtt azt, hogy beülök a gépbe, rám zárják a kabintetőt, megfeszül a csörlő kötél és meglódul a gép, ami attól kezdve az én mozdulataimat követve fog repülni. Eleinte még sokszor éreztem eközben azt a hideg gyomorszorító érzést, ami a múlt héten repülés közben is rám tört, de igyekeztem ezt elnyomni magamban és csak arra koncentrálni ami majd a feladatom lesz. Úgy érzem sikeres volt ez a lelki és mentális felkészítés, mert újult erővel, önbizalommal telve vártam a szombati napot és gyakorlatilag már egyáltalán nem éreztem szorongást, ha a repülési feladat végrehajtására gondoltam. Az már a sorakozónál kiderült, hogy mozgalmas napunk lesz, mert rekord számban voltak jelen a friss növendékek is (ha jól emlékszem 12-en) és a tapasztalt pilóták, oktatók is szép számmal megjelentek. Gyorsan kipakoltuk a gépeket és lassan minden a helyére került az üzem kezdéséhez. Gyors eligazításon elosztották az oktatók, hogy melyik növendék kivel fog repülni, és azok kedvéért akik korábban lemaradtak róla, újból oktatásra került az I./3a földi előkészítés.

Ez alkalommal másik oktatóhoz lettem beosztva. Bíztam abban, hogy sikerül majd egy összeszedett repüléssel jó benyomást keltenem benne. Én voltam a második a névsorban, így nem sokat filózhattam, rövidesen ott találtam magam a pilótafülkében. Tényleg próbáltam sokkal jobban koncentrálni az éppen aktuális repülési szituációra, megpróbáltam a külvilág minden zavaró tényezőjét amennyire csak lehet kizárni a gondolataimból. Nem az volt a célom, hogy mindent tökéletesen csináljak, hiszen ez nyilván nem sikerülhetett még 6 felszállással a hátam mögött, hanem azt a pár dolgot igyekeztem jobban megoldani, ami a múltkor a legtöbb gondot okozta. Például igyekeztem sokkal kevésbé feszülten kormányozni a gépet. Persze sokszor észrevettem magamon, hogy ennek ellenére időnként megfeszülnek az izmaim, de ilyenkor igyekeztem ellazulni újból. Gyakorlatilag már ezáltal is sokkal jobban sikerült irányítanom a gépet, mivel kevésbé húztam el a botot. Azt is igyekeztem megfogadni, hogy a csűrővel csak a lógást szüntessem meg, a kis irányeltérésék korrekcióját vagy a szélre tartást az oldalkormánnyal végezzem. Érzésem szerint és az oktató visszajelzései alapján alapvetően sokkal jobban sikerültek a repülések, mint a múltkor. Mivel sikerélmény is több volt, jobban is élveztem a dolgot. Az "új" oktatóval nagyon jó volt egyébként repülni. Előzetesen azt gondoltam, hogy sokkal szigorúbb és "véres szájúbb" lesz, de szerencsére nagyon nyugodt hangon szólt, amikor valamit nem jól csináltam, viszont ha valami jól ment, instant kaptam tőle a dicséreteket is, ami szerintem nagy mértékben motiválja az embert, hogy odafigyeléssel, pontosan próbálja a feladatokat megoldani.

Az első két repülést még északi felállásból végeztük, de aztán megfordult a szélirány, így át kellett telepíteni a startot a repülőtér másik végébe. Ez elég sok késedelmet okozott és mivel időközben a szél is megerősödött és lökésessé vált, a kezdő kiképzés rövidesen félbe is szakadt. Az üzem persze nem állt meg, mert volt utasrepültetés és a tapasztaltabbak próbáltak próbáltak keresni valami emelést, nem sok sikerrel. Én is mentem két kört a kollégámmal, aki már tapasztalt pilóta. Elég szokatlan volt a Góbé hátsó ülésében repülni, de egyébként élveztem a dolgot, mert most nem a szabályos iskolakört repültük, hanem körözgettünk a reptér felett és próbáltunk valami termiket találni, de csak kisebb tartásokat sikerült elcsípni, amik nem voltak elégségesek a hosszabb idejű repüléshez.

Késő délután, amikor a szél lökésessége kezdett csillapodni, újból elkezdődött a növendék kiképzés. Szerencsére sikerült a délelőtti "jó formámat" megtartani, és mivel most már én is úgy éreztem, hogy sikerült fejlődnöm számos dologban, a kedvem és motiváltságom is sokkal jobb volt mint múlthéten. Mivel még mindig az I/3-akat repültem, csak azt kellett egyre jobban csinálnom, mint amit eddig is. A fordulók végrehajtásakor még bizonytalankodtam kicsit, mivel nem sikerült 100%-osan begyakorolnom a mozdulatsort, ami a szép fordulóhoz kell, de remélem ez is egyre jobban fog menni. 

Egy kis izgalomra okot adó dolog történt a 4. felszállásomkor. Olyan 250 méter körül elszakadt a vendégkötél vagy valami ilyesmi, a lényeg, hogy gyakorlatilag kötélszakadással egyenértékű helyzet állt elő, amiben még eddig nem volt részem. Ennek megfelelően nem is igazán tudtam, hogy mit is kell most csinálnom, de szerencsére ezért van ott az oktató, hogy ezeket a helyzeteket megoldja. Részemről volt kis kapkodás meg para, amikor a gép átmerült, de a magasságunk elég sok volt, így gyakorlatilag két 180°-os forduló után rendesen leszálltunk. A kis "incidens" és a sebesség rendezését követően most is nekem kellett irányítani a gépet, de nem állítom, hogy sikerült ugyan olyan nyugodtan vezetnem mint a korábbi körökben. :-) Persze mivel a szakadás miatt nem repültünk szabályos iskolakört, leszállás után ki sem szálltam a gépből, hanem ahogy visszahúzták a csörlő kötelet, mehettünk az újabb körre. Az előzményekhez képest ez sem sikerült rosszabbul, mint az előzőek.

Volt még egy dolog, ami "kis zavart okozott az erőben". :-) Nevezetes az, hogy az 5. körben nem az aznapi, jól megszokott oktatómmal kellett repülnöm, hanem egy fiatal oktatóval, akit egyáltalán nem ismertem eddig. Miután az egyik haladó pilóta elmesélte, hogy a "pót oktatónak" az a módszere, hogy szinte szabad kezet ad a növendékeknek és hagyja, hogy azt csináljanak, amit akarnak és tudnak, kicsit összeszorult a gyomrom és erőztem bíztam benne, hogy majd amikor dugózva pörgünk lefelé valamelyik elrontott forduló után, csak erősebb lesz benne az életösztön mint az oktatási elveihez való ragaszkodás és megmenti a helyzetet és ezzel együtt minket is. :-) Szerencsére nem volt semmi gond, mondhatni kellemesen csalódtam a fiatal oktatóban meg magamban is. Repülés közben tettem amit kellett úgy mint eddig, és igazából teljesen lényegtelenné vált, hogy ki ül mögöttem és mennyire nyúl vagy nem nyúl bele a vezetésbe. Csak arra koncentráltam, hogy legjobb tudásom szerint vezessem a gépet. A repülés után még sokáig beszélgettünk vele és sok megszívlelendő tanácsot adott. 

Összességében egyre jobban érzem a gép irányítását, még ha nem is sikerül mindig mindent jól csinálnom, de határozottan kezd lenni az az érzésem, hogy képes leszek megtanulni elfogadható szinten vezetni a gépet. Most már szinte a repülés minden fázisában aktívan részt kell vennem és ami még szinte számomra is hihetetlen, hogy ha nem is teljesen önállóan és tökéletesen, de meg is tudom csinálni ezeket! Szóval most már a felszálláskor, csörléskor, leszálláskor is irányítanom kell a gépet és alapvetően már mennek ezek a dolgok! A múlt heti teljesítményhez képest ez óriási előrelépés a számomra és nagyon örülök neki, hogy eljutottam idáig gyakorlatilag néhány repüléssel.

Ma elkezdődtek a kiképző repülések. Nagy izgalommal vártam már ezt a napot. Kíváncsi voltam, hogy milyen érzés lesz vezetni a repülőgépet. Az I/2-es feladat 3 db repülésből áll, ahol az egyenesekben már nekünk kell irányítani a gépet.

Hát nem úgy ment mint szerettem volna. Elméletben tök egyszerűnek tűnik, hogy tartsuk az irányt és a sebességet. A valóságban azt sem tudtam, hogy mit húzzak-toljak-nyomjak. Egyszerűen képtelen voltam mindenre egyszerre figyelni és időben elkezdeni a finom korrekciókat. A kis eltéréseket nem vettem észre, amikor meg már nagyon kezdett elmászni a gép, vagy túl keveset vagy túl sokat mozdítottam a kormányokon. A sebesség tartás ugyan ezen okokból nagyon nem volt egyenletes. Vagy begyorsultam vagy túl lassan mentem. Egyszerűen nem tudtam ráérezni, hogy mekkora kormánymozdulatok szükségesek az adott szituációban pedig azt gondoltam, hogy ez majd tök könnyű lesz. 

Azt is problémának érzem, hogy mivel több dologra is kellett párhuzamosan figyelnem, egyszerűen nem tudtam koncentrálni megfelelően, így a végeredmény az volt, hogy semmire sem tudtam igazán odafigyelni. Az oktató sokszor rám szólt, hogy lógok, amikor én nem éreztem ebből semmit. Amikor ennek hatására figyeltem a horizontot, és koncentráltam, hogy a gép vízszintes maradjon, akkor elment a sebesség. Amikor rám szólt az oktató, hogy túl lassan megyünk, akkor persze meg kapkodtam, hogy megpróbáljam rendezni a sebességet, eközben viszont nem tudtam figyelni az iránytartásra, így a gép elmászott, amikor ezt észrevettem, vagy az oktató szólt emiatt vagy éreztem, hogy belenyúl a vezetésbe, akkor meg csak arra tudtam figyelni, hogy megint irányba álljon a gép. Szóval kész rémálom volt számomra a vezetés.

Mivel volt oldalszél is, azt sem éreztem igazán, hogy a szélnyomás miatt tér le az egyenesről a gép vagy pedig azért, mert lóg a szárny? Ebből kifolyólag az oldalkormánnyal és a csűrővel is próbáltam szimultán (leginkább össze-vissza) korrigálni, de ennek hatására persze össze-vissza ment a gép. Szóval minden pillanatban próbáltam vezetni a gépet, pedig emlékszem rá, hogy mondták, hogy a Góbé akkor repül a legszebben, ha hozzá sem nyúlnak a kormányokhoz. Viszont azt sem akartam, hogy a passzivitásom miatt az oktató azt érezze, hogy bedobtam a gyeplőt a lovak közé és arra várok, hogy ő vezessen. 

Az is elég rossz volt, hogy nem tudtam mindig eldönteni, hogy én vezetek, vagy az oktató, esetleg csak a szél dobál és azért imbolyog a gép? Sokszor volt, hogy amikor én még mozdítottam volna a boton, akkor az oktató ellen tartott, amikor meg én érzésem szerint nem mozdítottam volna rajta, akkor ő belenyúlt. Ez is eléggé összezavart. Egyszerűen nem éreztem, hogy az a kormányerő amit érzek, az valóban az, vagy csak az oktató húzza ellentétes irányba a botot? Így persze volt amikor birkóztam a botkormánnyal, mert úgy éreztem, hogy nem reagál a gép a mozdulatomra, pedig lehet, hogy csak az oktatóval szkandereztem.

Mivel ma 4-et tudtam repülni, így elkezdtük az I/3-as feladatot is, amiből az első kört repültem le. Persze mivel az egyenesekben sem tudtam vezetni normálisan a gépet, a fordulókat az oktató csinálta. Persze mondta, hogy mit hogy kell, de őszintén szólva nem igazán éreztem a kormányokon, hogy mekkora kitérítést kellene végeznem, ha én csinálnám a fordulót.

Szóval nagyon nem tűnik így elsőre egyszerűnek a dolog. Főleg az aggaszt, hogy már elkezdtük az I/3-at, ami összesen csak 8 felszállás (nekem már csak 7) és itt már nekem kellene fordulózni is, miközben még az egyenes repülés sem megy igazán. :-( Gyakorlatilag van még kb. 2 napom, hogy megtanuljak fordulózni, pedig még az egyenes repüléssel is gondom van. Ez nem tűnik megnyugtatónak. Most pont úgy érzem, hogy képtelen leszek megtanulni vezetni a repülőt, pláne ilyen rohamtempóban, szóval eléggé le vagyok törve. Az I/3 első köre után már örültem is, hogy nincs idő ma többet repülni, mert úgy éreztem, hogy nem lenne semmi értelme újból felmenni, mert nem éreztem egyáltalán úgy, hogy a ma lenyomott négy felszállás után jobban érezném a gépet, mint amikor reggel beleültem. 

Hosszú is volt a nap. Reggel 8-tól este 7-ig voltunk kint a reptéren. Hamar elment az idő, de azért fárasztó volt kint lenni egész nap. Eredetileg úgy tervezetem, hogy a hétvége mindkét napján kimegyek, de most úgy gondolom, hogy holnap inkább pihenek, ülepítem a mai tapasztalatokat. Egyszerűen nem érzem, hogy fejben kész lennék arra, hogy holnap reggel megint beüljek a gépbe. Szerintem át kell még párszor gondolni és az emlékeket felidézve újból átélni a tapasztaltakat, hogy legközelebb annak reményében üljek a gépbe, hogy valamennyivel jobban fogom tudni vezetni, mint ma.

Április 10-én, vasárnap reggel miután felkeltem, azonnal kinéztem az ablakon, hogy mi van a széllel. Szerencsére még csak nem is lengedeztek a faágak. Na ez jó jel, ma végre lesz valami.

A sorakozó reggel 8-kor volt szokás szerint. Meglehetősen kevesen gyűltünk össze. A kb. 17 újoncból csak 7-en voltunk ott. Előző nap többen jelezték, hogy vasárnap nem fognak tudni jönni, másoknak meg gondolom az előző napi szeles idő vette el a kedvét. Tapasztaltabb versenyzőkből sem volt nagy a létszám, de azért sikerült kiosztani a szolgálatokat (start ügyeletes, csörlő kezelő, stb.). Szerencsére volt oktató is, így elkezdődhetett az üzemnap.

Elhúztuk a hangár oldalát, és elkezdődött a kipakolás. Egyelőre csak a Góbékat hoztuk ki, meg a start felszerelést. Egy-kettőre felállítottuk a starthelyet, kiraktuk a leszálló jelet. A csörlős is elfoglalta a helyét. Az oktató felírta a névsort és abban a sorrendben elkezdődtek a szoktató repülések. Én az ötödik voltam. Kicsit izgultam, hogy másodikra mennyire lesz félelmetes a csörlés, de azért nagyon nem voltam beszarva. Végül is tényleg nem volt már annyira paráztató, habár azt nem mondom, hogy kis félsz nem volt bennem, de határozottan kellemesebb volt, mint legelőször. Szerencsére most nagyon tiszta volt a levegő. Látszott a Tátra és a környező vidékből is sokkal több látszott. Néha-néha kisebb emelések is voltak, így egész hosszú lett az iskolakör, aminek csak örültem.

A következő körben, ami még mindig szoktató repülés volt, már fogni kellett a botkormányt is, hogy érezzük a kormánymozdulatokat. Most nem volt annyi időm bámészkodni, mert most jobban figyeltem a gépre és az oktatóra, mint a környezetre. Az idő már kezdett elég dobálós lenni, így dél körül a kezdők repülése az napra véget ért. Nem lett volna értelme tovább erőltetni. Mind a heten lerepültük a 2 db szoktató kört, amit be is írtunk a szűz repülési naplónkba. Eddig van 10 perc repülésem, ami nem valami sok, de valahol el kell kezdeni.

A nap további részében mi már nem repültünk többet, hanem csak segítettünk a profiknak elstartolni, a gépeket tologatni és hasonlók. Aznap elég sokan repülték le az év eleji ellenőrző repülésüket csörlésből és vontatásból. Láttunk jó pár dugóhúzó gyakorlatot, ami kívülről jól nézett ki, de egyelőre nem biztos, hogy szívesen kipróbálnám.

Délután 2 óra körül elstartoltak a teljesítmény gépek. Őket vontatással vitték fel és mivel akorra már egész komoly termikek voltak a környéken, nagyon hamar eltűntek a szemünk elől. Rádión hallottuk, hogy 2500 m körüli magasságra tudtak felmenni és légvonalban 30-40 km távolságra is eljutottak, amikor haza felé vették az irányt. Mondanom sem kell irigykedve hallgattam a beszámolókat, miután hazatértek a gépek. Viszont erőt is merítettem belőlük, hogy elviseljem a sokszor unalmasnak tűnő órákat, amikor mi nem repülünk, csak a többiek kiszolgálásában veszünk részt. Nincs mese, végig kell csinálni az alap kiképzőt és meg kell szerezni a "C" vizsgát, hogy majd én is tudjak miről mesélni.

Szerencsére voltam katona, tudom, hogy milyen kopasznak lenni. Azt is kibírtam, ezt is ki fogom. Pláne, hogy ennek van értelme.

  Már nagyon vártam a vizsga utáni első hétvégét, mert a tervek szerint végre elkezdődik a gyakorlati oktatás, vagyis végre repülünk! Sajnos szombaton, Április 9-én nagyon erős szél volt, így nem teljesen úgy történt a dolog, mint ahogy előre elterveztem. Mivel a repülésre nem volt alkalmas az idő, délelőtt megcsináltuk a Góbé típusvizsgáját, ami egyébként is erre a napra volt tervezve, csak eredetileg a repülés után került volna rá sor. Ez azért nem tartott túl sokáig, így abban maradtunk, hogy várunk délig, hogy hátha enyhül a szél. Persze nem így történt, e helyett bevontak minket egy kis kertészkedésbe. :-) Virágokat meg egyéb cserjéket ültettünk a virágládákba, meg egy részt füvesítettünk. Nem bántam nagyon, mert ennek is meg volt a maga haszna.

  Haza felé menet azért reménykedtem, hogy vasárnapra csillapodik a szél és végre lesz valami repülés is.

  Április első hétvégéjén végre eljutottunk az elméleti oktatás végére. Szombaton volt még egy ismétlő nap, amikor röviden átnéztük az oktatókkal a különböző témaköröket. Aztán vasárnap eljött a nagy nap, a vizsga napja. Nem volt bennem igazán vizsgadrukk, mert átolvastam mindent többször is, meg is értettem a dolgokat. Úgy éreztem, hogy ennél többet nem igazán tehetek az ügy érdekében. Igazam is lett, mert sikerült maximális pontszámmal megcsinálni az írásbeli részt. Kicsi büszkeséget azért éreztem, mert 41 évesen még is csak becsülettel helytálltam a fiatalok titánok között. A szóbeli már csak hab volt a tortán. Szerencsére elég egyszerű tételt húztam, meg az írásbeli alapján látták az oktatók, hogy nem vagyok teljesen sötét, így ez is gyorsan megvolt.

  A vizsga előtti hétvégén és a vizsga után két részletben sor került az un. hangár gyakorlatra és a földi előkészítés című gyakorlatra. Ez igazából arról szólt, hogy gyakorlatban is megmutatták a Góbét kívül-belül, hogy az elméletben tanultakat a valóságban is lássuk. Gyakoroltuk a mentőernyő felvételét és a vészelhagyást, a vezetőfülke ellenőrzést, a csörlő kötél beakasztást és ehhez hasonló praktikus dolgokat.

  Április 8-án voltunk 3 társammal együtt Kecskeméten a Repülőkórházban, ahol elvégezték a repülő orvosi alkalmassági vizsgálatokat. A vizsgálat inkább hosszú és unalmas volt, mint nagyon alapos. Egy idős oktató, aki szintén aznap jött időszakos vizsgálatra azt mondta, hogy régen sokkal komolyabb volt a vizsgálat mint manapság. Ennek mondjuk én inkább csak örülhetek. Végül is úgy néz ki, hogy nem volt semmi olyan probléma ami miatt nem repülhetek, legalább is nem mondtak semmi ilyet, de majd akkor nyugszok meg igazán, ha megjön a hivatalos papír.

 Március 14-én a repülőtéren un. próbaüzem volt. Alapvetően a csörlő működését próbáltuk ki. Az időjárás nem volt túlságosan jó. Hideg szél fújt és néha az eső is csepergett, de ez sem tudta elrontani a napot. A friss növendékek, akik részt vettek a próbaüzemen mondjuk úgy, hogy jutalomból lehetőséget kaptak egy iskolakör lerepülésére persze csak mint utas.

  Én voltam a második, aki beülhetett a Góbé első ülésére. Meglehetősen izgatott voltam, hiszen több mint 20 év után újból repülhettem vitorlázó gépben! Kíváncsi voltam, hogy olyan lesz-e a repülés, mint ahogy az emlékeimben élt? 

  Amikor lezáródott a kabintető, meglepődtem, hogy milyen kicsi a hely. A hajam szinte súrolta a plexit, oldalt sem volt néhány centinél több hely a vállam és az oldallemez között. Erre már nem emlékeztem. Jeleztem, hogy engedélyt kérek a felszállásra és a vontatókötél rövidesen megfeszült. Hirtelen az ülésbe préselt a gyorsulás és pár másodperc múlva a gép meredeken emelkedni kezdett. A látóhatár pillanatok alatt eltűnt a szemem elől és csak a műszerfalat és azon túl a szürke égboltot láttam. Minden idegszálam azt üvöltötte, hogy NEM VAGY BIZTONSÁGBAN! és így is éreztem magam. Férfiasan be kell vallanom, hogy bizony féltem. 20 év távlatából nem emlékeztem már, hogy a csörlés ennyire intenzív emelkedéssel jár. Hál' Istennek elég hamar elértük a megfelelő magasságot és már előre készültem a leoldás utáni hirtelen merüléssel járó gyomorliftezésre, de gyakorlatilag egyáltalán nem éreztem ilyet. A gép orra előrebillent és átment siklásba, de az intenzív merülés elmaradt. Végre kitárult a panoráma, már nem csak a szürke felhőket láttam. Innéttől elmúlt a rossz érzés, próbáltam a látványból minél többet befogadni. Az első dolog, ami megragadta a figyelmem a közeli dombvonulatok közötti völgyeket kitöltő pára volt. A párás levegő, ami lentről szürke fátyolként ülte meg a tájat, fentről nézve sokkal érdekesebb alakzatokat mutatott.

 Érdekes módon volt egy szakasz, ahol csepergő esőn haladtunk át, miközben a starthelyen ebből nem volt semmi érzékelhető, pedig nem távolodtunk el nagyon a repülőtértől. A rövid repülés közben felváltva figyeltem a műszereket és próbáltam megfigyelni az alattunk elterülő tájat. Nagyon gyorsan elrepült ez a pár perc, és már el is kezdtük a süllyedést a leszálláshoz. Rövid kigurulás után megállt a gép és már ott is voltak a segítők. Túl voltam a nulladik repülésen. Tudtam, hogy a következő felszállásig sok idő fog eltelni, mert a gyakorlati oktatás csak áprilisban kezdődik, amit most már még jobban várok. Ízelítőül itt egy kis videó, amit egyik növendék társam készített:

  Növendékként naponta öt felszállást lehet majd végezni, szóval ha elkezdődik az oktatás, sokkal intenzívebben kapom a nyakamba az élményeket. Azt hiszem lesz miről írni.

  Igazából erről nagyon sokat nem akarok írni: hosszú, alapvetően érdekes, de már nagyon várom, hogy vége legyen és elkezdődjön a gyakorlati kiképzés, az igazi repülés!

  Annyit azért elmondok, hogy a tanfolyam 10 hétvégi alkalomból állt, tehát több mint 2 hónap alatt értünk az anyag végére. Sokkal több ismeretet szereztünk, mint ami pl. a gépkocsi vezetői jogosítvány megszerzéséhez szükséges. Ezt úgy értem, hogy lényegesen komolyabb elméleti felkészítés után lehet valakiből vitorlázó pilóta növendék, mint ami pl. egy autó vezetői jogsi megszerzéséhez szükséges. Azt hiszem ezt jól látszik abból, hogy mennyire nem tudják felmérni a friss jogsis autóvezetők, hogy mit enged meg a fizika pl. kanyarodás közben. Persze ezen nem is lehet csodálkozni, mivel gőzük sincs arról, hogy mi tartja az úton a kanyarodó autót, hiszen nem is tanítják meg nekik. Ne ez itt nincs így. Részletekbe menő fizikai magyarázatot kapunk arról, hogy a repülő mitől repül és mitől nem. Anélkül nem engedik az embert gépet vezetni, hogy ne tudja, mi a franc miatt marad egyáltalán a levegőben? Persze ez csak egy része az oktatásnak, ettől sokkal több dolgot kell megtanulni.

  Ha minden jól megy, ezen a hétvégén végre levizsgázunk az elméleti anyagból. Utána még egy akadályt kell vennem és ez nem más, mint az orvosi alkalmassági vizsgálat! Nagyon remélem, hogy most nem fogok úgy járni, mint huszonegynéhány évvel ezelőtt. Szemüveg most nem lehet már gond, más egészségügyi problémámról meg nem tudok, ami kizáró ok lehetne. Azért kicsit izgulok, hogy minden OK legyen, de arra gondolok, hogy MEG KELL LENNIE és kész! Más lehetőség nincs.

  Ez egy hosszú történet lesz, de nyitó posztnak azt hiszem megteszi. Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban majdnem vitorlázó repülő pilóta lettem. Vagyis ez talán túlzás, de minden esetre szerettem volna az lenni. A történet úgy kezdődött, hogy valamikor a '80-as évek második felében az MHSZ-től jöttek toborozni a suliba. Akit érdekelt a dolog, kimehetett a reptérre és elvitték egy iskolakörre. Persze kaptam én is az alkalmon. Igazából ennyi év távlatából csak annyi maradt meg bennem, hogy a leoldás pillanatában megmerült a gép, aminek eredményeként a gyomrom felliftezett az agyamig. Ugyan az az érzés, mint amikor autóval átmegy az ember egy bukkanón, csak ez úgy tűnt, hogy soha sem akar véget érni. Elég ijesztő érzés volt, de ami utána jött biztosan tetszett, mert a repülés után elhatároztam, hogy szeretném ezt csinálni.