Szombat reggel megint szép számmal jelentünk meg, talán ennyi embert nem is láttam egyszerre a repülő téren. :-) Sejteni lehetett, hogy ma megint hosszú üzemnapnak nézünk elébe. Amíg kipakoltunk a hangárból, az oktatók elkészítették az oktatási tervet. Mivel már elég sokszor csináltuk a reggeli előkészületeket, szinte rutinosan végeztük a kipakolást, a start berendezését.
A mai napra nekem a kötélszakadás gyakorlatok voltak betervezve, ami öt felszállásból áll. A héten átolvastam az elméleti részt, hogy amennyire lehet felkészülten kezdjek a feladathoz. Különösebben nem izgultam, inkább csak azért volt bennem drukk, hogy mindent jól csináljak, és ne kelljen ismétlő repüléseket végeznem. Szerettem volna a mai nap letudni ezt a feladatot. A felszállás ugyan úgy indult, mint bármikor, de az ember tudta, hogy egyszer csak megszűnik a vonóerő és akkor gyorsan kell cselekedni és ráadásul jól. Az első gyakorlat elég furán alakult, ugyanis olyan magasra mentünk, hogy lepattantunk a kötélről (vagy az oktató oldott bele?). Az átnyomással nem volt különösebb gond, de a leoldásról kicsit lemaradtam, de nem volt túl vészes a hiba. Tudtam, hogy most két 180 fokos forduló után le kell szállni mint egy normál iskolakör végén, ami viszont nem volt valami fényes. Elpattantam rendesen, a féklapot elfelejtettem visszacsukni, így a második földet érés is elég "határozott" lett. Ennyire csúnyán szerintem még soha sem sikerült leszállnom.
A második felszállásnál egy középmagas "szakadás" volt. Most is sikerült megoldanom jól az előrenyomást, leoldást. A 180 fokos fordulóban volt némi bizonytalankodás, meg a sebességem is túl sok volt, de végül sikerült ráállni a leszálló irányra és a sebességet is rendeztem. A leszállást az oktató végezte, ami nagyon tetszett, mert a földtől kis magasságban, viszonylag nagy sebességgel jó sokat siklottunk és mivel nekem nem volt semmi dolgom, nyugodtan tudtam bámészkodni.
Délelőtt, főleg a Bükk felett erősen beindult a gomolyfelhő képződés. Dél körül már komoly magasságú zivatar felhő alakult ki a hegység felett, de a környező vidéken máshol is kezdtek nőni a "tornyok". A Bükk feletti felhő egyre nagyobb és szürkébb lett, aztán megdörrent az ég. A repülésvezető nem sokáig morfondírozott. Fő a biztonság alapon elrendelte az üzem megszakítását. Bevittük a gépeket a hangárba és a startfelszerelést is felpakoltuk a startkocsira. A kényszerű szünetet kihasználva a kezdő növendékek a tanuló repülőgép vezetői engedély megkéréséhez szükséges okmányokat adták le, aztán vártuk, hogy miként alakul az időjárás. A nagy zivatarfelhő nem igazán akart feloszlani, vagy arrébb húzódni, de egyelőre nem is jött a reptér irányába, így nem lehetett tudni, hogy el tudjuk-e kezdeni újból a repülést, vagy a mai napra véget ér az üzem? A bizonytalanság néhány növendék kedvét vette és inkább haza mentek. Az tény, hogy a legrosszabb a tétlen várakozás, pláne, ha az ember nem is tudja előre, hogy megéri-e a várakozni? Minden esetre azért a többség ottmaradt és bizakodott, hogy újból elkezdhetünk repülni, hiszen eddig még csak két kör ment le az ötből, ami nem túl sok.
Szerencsére azoknak lett igazuk, akiknek volt türelme ott maradni, mert három-négy óra körül újból kihozhattuk a hangárból a gépeket és felállítottuk a startot. Kicsit megcsappant létszámmal ugyan, de újból elkezdtük a repüléseket. Szinte biztos voltam benne, hogy egy magas és egy középmagas kötélszakadás után valószínű, hogy kell lenni egy alacsonynak is. Így is lett. A helyzetet szerencsére most is időben felismertem, átnyomtam a gép orrát és leoldottam. Mivel olyan alacsonyan voltunk, hogy a fűszálakat meg lehetett volna számolni a földön, időm sem volt a magasságot ellenőrizni, de egészen biztos voltam benne, hogy itt már nem lesz fordulózás, egyből le kell szállni. Szerencsére nem idegeskedtem el a dolgot, így amikor láttam, hogy még kicsi a sebesség enyhén előre nyomtam a gép orrát, hogy gyorsuljon és csak utána nyitottam a féklapot. Ez az oktatónak is tetszett, kaptam is egy dicséretet amiatt, hogy nem kapkodtam el a féklapnyitást, ami a kezdőknél állítólag elég gyakori hiba.
A hátralévő két felszállás során volt még egy középmagas és egy magas kötélszakadás, de ezek már nem okoztak meglepetést. Sikerült megfelelően reagálnom a szituációkra, így jó volt a feladat végrehajtás, habár a leszállások egyszerűen nem akartak rendesen összejönni, pedig korábban egész jól sikerült már letennem a gépet. Erre legközelebb sokkal jobban kell figyelnem majd.
Az ötödik repülés után nagyon boldognak éreztem magam. Sikerült megint egy nagy lépéssel közelebb kerülni a vizsgához és szerencsére jól ment a feladat végrehajtása! Ha csak egy picit is, de még is úgy éreztem, hogy már kezdek pilótává válni. Ettől az érzéstől az ember önbizalma is nő, ami szerintem egy egészséges szintig nem hátrány. Persze tudom, hogy sokat kell még fejlődnöm, hogy úgy repüljek mint a haladók, de úgy érzem, hogy már szinte kézzel fogható közelségbe került az a nap, amikor először fogok egyedül ülni a Góbéban a vontató kötél megfeszülésére várva.
