Majdnem minden úgy történt mint terveztem. Múltkorról maradt még egy letakart műszerfalas repülésem amit elég gyorsan lenyomtam. Nem volt semmi különösebb probléma, így az oktató jónak értékelte a végrehajtást.
Ezután következett az a feladat, amit már nagyon vártam, a dugóhúzó gyakorlat. Hát jó sokat kellett rá várnom, mert délelőtt két másik növendéktársam felváltva repülte ugyan ezt a feladatot, de rám valahogy nem került sor, pedig be volt írva az aznapi kiképzési tervembe. Nem akartam rágni az oktató fülét, hogy "de mikor jövök már én". Türelmesen vártam, hogy csak szólnak már végre, hogy öltözködjek (t.i.: vegyem fel az ernyőt). Délután négy óra tájban már mindenki lerepült mindent, elfogytak az utasok is, a fehér gépek is visszajöttek, szóval nem volt mese, végre nekem kellett jönni. Rövidesen el is érkezett a perc, amikor szólt az oktató, hogy indulunk. Gyorsan felvettem egy ernyőt és bemásztam a gépbe. Elénk állt a vontató gép és elkezdődött az eddigi leghosszabb repülésem. A felszállásnál még az oktató vezetett, de amikor már volt némi magasságunk, mondta, hogy próbáljam követni a vontató gépet. Előtte persze elmondta, hogy kb. hogy is kell ezt csinálni. Próbáltam az instrukciói alapján vezetni a gépet, ami többé kevésbé sikerült is. Volt, amikor persze nem tudtam az ideális íven és magasságban tartanom a Góbét, de azért voltak időszakok, amikor egész jól ment a dolog. Mondanom sem kell, hogy az erős koncentráció miatt nem nagyon volt időm az alattunk elterülő tájat figyelni. Amikor néha kinéztem oldalra, azt sem tudtam, hogy hol vagyunk. :-) Eddig mindig csak a reptér körül nyomtuk az iskolaköröket, most meg tök más dolgokat láttam, amiket eddig még soha. Olyan 700-800 méteren lehettünk, amikor az oktató leoldotta a vontató kötelet. Mondta, hogy először megmutatja, hogy néz ki a dugóhúzó. Kb. voltak elképzeléseim, hogy milyen lesz a dolog, mert sokszor elképzeltem már előtte a szituációt, de a valóságban sokkal félelmetesebb volt. Amikor átfordult a gép, és szinte a hátán repült, hát az elsőre elég befosatós volt. Tök olyan érzésem volt, hogy mindjárt kizuhanok a gépből a plexin keresztül. Valami artikulálatlan hangok is előtörtek a torkomból. Amikor az oktató felvette a gép orrát, csak annyi futott át az agyamon, hogy " húúú bazmeg, ez meredek volt"! Az első csörlésnek volt kb. ilyen hatása, csak ez még annál is durvább volt. Utána csináltunk még egy-két lebillenést, ahol nem pörögtünk teljes fordulatot, csak talán egy felet. Miután az agyam megnyugodott, hogy ilyenkor mégsem esünk át a plexin, a végére már nem is volt olyan félelmetes a dolog. Csináltunk egy jó nagy iskolakört, mert még volt a magasságból, aztán leszálltunk.
Mivel az oktató még a felszállás előtt mondta, hogy ma két kört megyünk, a vontató gép megint elénk állt, és rövidesen újból a levegőben voltunk. Most is vezethettem a gépet, és még jobban próbáltam koncentrálni és finom, de határozott mozdulatokkal már azelőtt korrigálni, mielőtt túlságosan nagy kitéréseket végzett volna a gépünk. Az oktató dicséretéből azt szűrtem le, hogy egész jól ment a dolog. Volt, ahol kicsit korrigált, de egész sokat tudtam vezetni önállóan a gépet. Azt mondta, hogy ahhoz képest, hogy másodszor csinálom életemben, egész jó volt. Újból elértük a szükséges magasságot. Az oktató leoldott, én rendeztem a sebességet. Most már nekem kellett bemutatnom a dugót. Meglassítottam a gépet 60 km/h sebességig és a tanultak szerint hasra húztam a botot és beléptem az oldalkormányt. Tök szépen leborult a gép és már pörögtünk is lefelé. Most már egyáltalán nem volt félelmetes, sőt kezdtem élvezni a dolgot. Ahogy felvettem a gép orrát és rendeztem a sebességet, újból lassítottam és most a másik irányba mutattam be a dugóhúzót. Most is teljesen jól sikerült megállítanom a forgást és felvennem a gépet. Nem követtem el azt a hibát, hogy túlhúzom a gépet, hanem szépen horizonton megfogtam és megvártam, amíg visszalassul. Most már nagyon élveztem a gyakorlatot és kérdeztem, hogy csinálhatom-e még, de az oktató azt mondta, hogy egyelőre legyen ennyi élég, mert már "csak" hatszáz méteren voltunk. Mondjuk szerintem simán belefért volna még legalább egy, de a parancs az parancs. Mivel magasságunk volt dögivel, most az előzőnél is nagyobb kört repültünk a leszállás előtt. Ilyen sokat még soha nem vezettem a Góbét egyszerre. Nagyon élveztem, hogy hosszú percekig utazhattunk a hosszú falon. A leszállás is egész jól sikerült, szóval teljes volt az örömöm.
Habár az első dugó tényleg félelmetes volt, (az emberben lévő állat félti a koszos irháját :-) ) a második körben már sajnáltam, hogy abba kellett hagyni a gyakorlást. Szerencsére a következő alkalomra maradt még egy felszállás ebből a feladatból. Remélem akkor lesz lehetőség esetleg többször is végrehajtani ezt a gyakorlatot.
Mondanom sem kell, hogy nagyon fel voltam dobva a záró sorakozón. Megint egy nagyon jó napot töltöttem a reptéren és a feladatokkal is haladtam, habár egyel kevesebbet repültem, mint ahogy terveztem, de igazából nem bántam olyan nagyon. Egyre jobban tetszik a repülőtér, a repülő üzem feeling-je. Van valami abból az érzésből, amit talán a katonaságban tapasztalhat meg az ember, amikor a bajtársaival együtt, egymást segítve, a civil életben nem megszokott feladatokat, tevékenységeket végez, és a nap végén jólesően elfáradva arra gondol, hogy sikerült helytállnia, jól megoldania a rá bízott feladatokat és egy csapat részeként egy mindenki számára eredményes kiképzési napon van túl.
Egyébként jobban belegondolva, a civil életben, munkában sok esetben éppen az nincs meg, hogy az ember egy nagyobb csapat részeként tevékenykedjen, ahol mindenki tudja és fenntartások nélkül végzi a feladatát egy közös cél érdekében. Az én megfigyelésem az, hogy sajnos a való világban, még azok is, akiknek együtt, egy cél érdekében kellene dolgozniuk, inkább a saját érdekeiket szem előtt tartva, sokszor egymásnak keresztbe téve tevékenykednek. A bajtársi szellem egyáltalán nincs meg, még a kollégák között sem.
