Március 14-én a repülőtéren un. próbaüzem volt. Alapvetően a csörlő működését próbáltuk ki. Az időjárás nem volt túlságosan jó. Hideg szél fújt és néha az eső is csepergett, de ez sem tudta elrontani a napot. A friss növendékek, akik részt vettek a próbaüzemen mondjuk úgy, hogy jutalomból lehetőséget kaptak egy iskolakör lerepülésére persze csak mint utas.
Én voltam a második, aki beülhetett a Góbé első ülésére. Meglehetősen izgatott voltam, hiszen több mint 20 év után újból repülhettem vitorlázó gépben! Kíváncsi voltam, hogy olyan lesz-e a repülés, mint ahogy az emlékeimben élt?
Amikor lezáródott a kabintető, meglepődtem, hogy milyen kicsi a hely. A hajam szinte súrolta a plexit, oldalt sem volt néhány centinél több hely a vállam és az oldallemez között. Erre már nem emlékeztem. Jeleztem, hogy engedélyt kérek a felszállásra és a vontatókötél rövidesen megfeszült. Hirtelen az ülésbe préselt a gyorsulás és pár másodperc múlva a gép meredeken emelkedni kezdett. A látóhatár pillanatok alatt eltűnt a szemem elől és csak a műszerfalat és azon túl a szürke égboltot láttam. Minden idegszálam azt üvöltötte, hogy NEM VAGY BIZTONSÁGBAN! és így is éreztem magam. Férfiasan be kell vallanom, hogy bizony féltem. 20 év távlatából nem emlékeztem már, hogy a csörlés ennyire intenzív emelkedéssel jár. Hál' Istennek elég hamar elértük a megfelelő magasságot és már előre készültem a leoldás utáni hirtelen merüléssel járó gyomorliftezésre, de gyakorlatilag egyáltalán nem éreztem ilyet. A gép orra előrebillent és átment siklásba, de az intenzív merülés elmaradt. Végre kitárult a panoráma, már nem csak a szürke felhőket láttam. Innéttől elmúlt a rossz érzés, próbáltam a látványból minél többet befogadni. Az első dolog, ami megragadta a figyelmem a közeli dombvonulatok közötti völgyeket kitöltő pára volt. A párás levegő, ami lentről szürke fátyolként ülte meg a tájat, fentről nézve sokkal érdekesebb alakzatokat mutatott.
Érdekes módon volt egy szakasz, ahol csepergő esőn haladtunk át, miközben a starthelyen ebből nem volt semmi érzékelhető, pedig nem távolodtunk el nagyon a repülőtértől. A rövid repülés közben felváltva figyeltem a műszereket és próbáltam megfigyelni az alattunk elterülő tájat. Nagyon gyorsan elrepült ez a pár perc, és már el is kezdtük a süllyedést a leszálláshoz. Rövid kigurulás után megállt a gép és már ott is voltak a segítők. Túl voltam a nulladik repülésen. Tudtam, hogy a következő felszállásig sok idő fog eltelni, mert a gyakorlati oktatás csak áprilisban kezdődik, amit most már még jobban várok. Ízelítőül itt egy kis videó, amit egyik növendék társam készített:
Növendékként naponta öt felszállást lehet majd végezni, szóval ha elkezdődik az oktatás, sokkal intenzívebben kapom a nyakamba az élményeket. Azt hiszem lesz miről írni.
